Teljes foglalkoztatás a piacgazdaság keretei között

Ó, azok a 60-as évek! Akkor még John Maynard Keynes általános elmélete dominálta a közgazdasági gondolkodást. Csaknem olyan tisztelet övezte a művet és az abból levonható gazdaságpolitikai tanulságokat, mint a 2008-as válság előtti általános egyensúlyi modelleket. Könnyű volt ekkor a gazdaságpolitikus dolga. Meg kellett vizsgálni, hogy van-e még munkanélküliség? Volt. Ekkor pedig az üzenet egyértelmű: költségvetési és monetáris stimulus segítségével növelni kellett a keresletet és a foglalkoztatást. Igen ám, de mi a helyzet az inflációval? Abban az időben is sokszor problémát okozott az árstabilitás. A válasz egyszerű volt, mint a faék: árszabályozás (és a bérek befagyasztásának) segítségével kell kordában tartani az inflációt.

A 70-es évek közepére ez a gazdaságpolitika, illetve maga a makrogazdasági gondolkodás látványosan megbukott. A munkanélküliség csökkentése egy idő után az infláció gyorsulásának árán következett be, míg az árszabályozás nagyon súlyos torzulásokat eredményezett a piacokon. A stagfláció, vagyis az alacsony növekedés és a magas inflációs ráta következtében a gazdaságpolitikusok is átértékelték a helyzetet, elfogadták, hogy hosszú távon az infláció jellemzően monetáris jelenség és megbarátkoztak a munkanélküliség természetes rátájának fogalmával. Beletörődtek, hogy valamekkora túlkínálat a munkaerő-piacon folyamatosan jelen van, vagyis nem célozták meg a munkanélküliség teljes felszámolását.

A túlkínálat – Kornai János szavaival élve – a többlet, a piacgazdasági rendszer normálállapota. Ennek az állapotnak az egyik dimenziója, hogy a munkaerőpiacon is többlet alakul ki, vagyis sajnos meg kell tanulnunk együtt élni a munkanélküliséggel. A többlet azonban máshol is lecsapódik: ha egy piacgazdaságban megkérdezik a vállalatokat, hogy mi akadályozza a leginkább a termelésének a bővítését, akkor a többség azt fogja mondani, hogy az elégtelen kereslet. A kapacitáskihasználtság még jobb időkben sem szokta elérni a 90 százalékot, vagyis rengeteg „ugrásra kész” termelési tényező áll rendelkezésre a vállalatok számára.

A többletből fakadnak a piacgazdasági rendszerek legfőbb előnyei is, ami miatt sokkal vonzóbbnak ítéljük meg, mint a szocialista gazdaság által folyamatosan újratermelt krónikus hiány állapotát. A piacgazdasági átmenetet jól reprezentálja Kornai ábrája. A vállalatok termelését a szocialista érában jellemzően az erőforrások (kínálat) korlátozzák, míg a piacgazdaságban a kereslet. Ez a strukturális átalakulás két-három esztendő alatt lezajlott, a vállalatoknak át kellett állniuk az új konstellációra, ahol a vevő az úr.

A harc a fogyasztókért az innováció egyik kulcsfontosságú motivációja. Az innovációt is kétféleképpen értelmezhetjük. Egyrészt a termékfejlesztés révén a fogyasztók számára rendelkezésre álló kínálat egyre szélesedik. Ráadásul a vállalatok mindent megtesznek, hogy vélt, vagy valós igényeinket kiszolgálják, ezzel érdemben hozzájárulnak a fogyasztói szuverenitáshoz, a választás szabadságának kialakulásához. Emellett a verseny fontos eleme, hogy ki tudja növelni a termelés hatékonyságát eljárás-innováció segítségével, ami a termelékenységbővülésének az alapja a fejlett országokban.

A termelékenység javulása pedig a gazdasági dinamizmus motorja. A kapacitás pufferek jelentős rugalmasságot kölcsönöznek a kapitalista rendszernek. Ha nő a kereslet az egyik termék vagy szolgáltatás iránt, akkor azt általában könnyen, kis költség mellett képes kielégíteni a vállalati szféra. A strukturális változások is kisebb súrlódásokkal kezelhetőek, ha többlet jellemzi az adott gazdaságot. Ha egy termék iránti kereslet drasztikusan csökken, míg más iránt megnő, akkor a termelési tényezők (tőke, munka) ágazatok közötti áramlását is olajozza, ha van valamekkora többletkapacitás a piacokon.

Mi történne mégis akkor, ha eltűnne az egyik pillanatról a másikra a többlet a munkaerőpiacról? Ha jönne a Jótündér, és minden munkásnak találna megfelelő söprögetnivalót, vagy épp szemétszedési feladatot? A piacon tevékenykedő vállalatok egyre nehezebben találnának munkaerőt, emiatt a fogyasztói igények változására (mondjuk bizonyos termékek iránti kereslet megemelkedésére) csak nehezen tudnának reagálni.

A Jótündér barátja, a Fehér Lovag persze gondosan őrködne az árak felett, nehogy valamelyik vállalt a kereslet növekedésére való tekintettel megemelje azokat. A gazdasági szerkezet megmerevedne, és az importhelyettesítés jelezné a versenyképességi problémákat. Jobban belegondolva ez nem tündérmese, hanem inkább egy dráma, három felvonásban! Még szerencse, hogy nem a 70-es éveket írjuk, ezért semmi realitása az eszmefuttatásnak.