Az adósságszabályról megalkotása óta tudta mindenki: úgy rossz, ahogyan van. A csökkentési buzgalmat fitogtatva túlzottan szigorú és szinte teljesen rugalmatlan előírásrendszert alkottak. Olyat, amilyet vagy meg kell változtatni, vagy meg kell kerülni – mert szinte lehetetlen megfelelni neki. Pontosabban: bolond az, aki be akarná tartani.
A nominális korlátok kétségtelen előnye, hogy – amennyiben adott országban a hatalmon lévők tényleg komolyan veszik a törvényeket – visszafogják a politikai vezetést a túlzott költségvetési osztogatásban. A fékeknek hátránya azonban, hogy sokszor olyankor is lassítanak, amikor a gázra kellene lépni. Ezért vagy olyan szabályrendszert érdemes építeni, amely különleges helyzetben megkerülhető, vagy olyat, ami megfelelően kifinomult ahhoz, hogy reagálni tudjon akár a szokatlan helyzetekre is. Magyarországon az első megoldás biztosan nem működik: a vészhelyzet esetére meghagyott kiskapuk nálunk azonnal átjáróházzá válnak. A másik lehetőség a rendkívül jó szabályrendszer létrehozása volna – csakhogy ez az adósságnál nem sikerült.
Azzal együtt lehetne élni, hogy a kormány számára normális gazdasági körülmények (moderált, 2-3 százalékos infláció és növekedés) esetén is 1-2 százalékos költségvetési hiányt engedjen meg a jogszabály (minél magasabb az adósságszint, annál kisebbet). Kicsit szigorú ez az előírás, de nem elérhetetlen. Pár éve még a 3 százalék is csak álom volt. Csakhogy a mai törvény arra is kötelezi a mindenkori kormányt, hogy deflációs környezetben a kiadások visszafogásával tovább csökkentse a növekedési ütemet és a piaci keresletet, ezzel fokozza az árcsökkentésre irányuló nyomást, vagyis: tetézze a bajokat.
A szakértők négy éve mondják, hogy változtatni kell a szabályon – ám a kétharmadnak eddig ráért a módosítás. Vártak az új kormányra. Most a politikai csapda azokon csattan, akik megalkották. És iszonyatos szerencse, hogy négy éve annyira nem voltak elbizakodottak, hogy ezt is gránitszilárdságúra keményítsék.
