Édes tehernek tűntek eddig az uniós támogatások a kormány számára – ki ne szeretne ezermilliárdokat, ha sok is az adminisztráció –, ám mára a talált pénz olyan problémákat okoz, amelyekre csak kevesen számítottak. Nincs abban semmi különös, hogy az EU időről időre elzárogatja a pénzcsapot, de az idő előrehaladtával ezek a viták egyre kevésbé tolerálhatók.
Egyelőre csak finanszírozási kérdés, hogy Brüsszel több mint 400 milliárd forintot tart vissza, ám az év végén ez már a bruttó államadósságot növelő tétel lesz. Ugyan a hiány nem lesz magasabb, a pénzügyi helyzetünk nem lesz rosszabb, mégis magyarázkodásra vagy trükkökre kényszerülhet a kormány. A megoldás se jobb: ha végre sikerül kiegyezni az EU-val a büntetésben, akkor annak várhatóan több tízmilliárdos összege a hiányt emeli meg azonnal – miközben az év végéhez közeledve arra sem lesz esélyünk, hogy legalább néhány új tervre lehívjuk bennragadó forrásokat. A bűnhöz képest a büntetés már most is aránytalan.
Nem az a baj, hogy Brüsszel már fél évtizede lezárt projektek miatt veszi elő Magyarországot: a bürokrácia már csak ilyen, lassú, nehézkes és nem is túl elnéző egy vele folyamatosan hadakozó állammal szemben. A problémát az okozza, hogy erre a kockázatra a kabinet nem volt felkészülve, és nem is készül rá.
Magyarország számára az uniós forrásokkal kapcsolatban a mennyiségi kérdések a döntők: minél előbb a lehető legtöbb pénzt akarjuk megszerezni, másodlagos, mire. A lehívási hajrában azonban nemcsak a racionalitás szorul háttérbe, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni a rendszerbe iktatott kockázatokról is. A térségben a következő uniós ciklus támogatásaiból Magyarország tervezi a legkisebb összeget költeni a technikai lebonyolításra, vagyis a helyes pályáztatásra. És akkor nem beszéltünk a hatékonyságról: az elmúlt hét évben az ország átlagosan évente a nemzeti össztermék több mint 3 százalékát kapta meg támogatásként az EU-tól, ám ezeknek a segítségével csak 0,6 százalékkal tudta emelni a GDP-jét. Ez az, ami nem arányos.
