A nemzetközi kereskedelem az elmúlt évtizedekben jóval gyorsabban bővült, mint a világ társadalmi terméke. Vagyis szinte valamennyi – mindenekelőtt a kis belső piaccal rendelkező és nyitott – országban ez bizonyult a növekedés legfontosabb, sok esetben pedig egyedüli motorjának.
A kereskedelem bővülése elválaszthatatlan a piacbővüléstől. Az Európai Unió válsága, majd a meghatározó belső piac éveken keresztüli stagnálása vezetett mindenütt az EU-n kívüli értékesítési lehetőségek felértékelődéséhez. Anélkül, hogy bármely tagország a hivatalos doktrína szintjén emlegetett volna „stratégiai nyitást” vagy „külgazdasági reorientációt”, az EU teljes exportjában az uniós piac részesedése 2008 és 3013 között 67-ről 62-re csökkent, miközben az EU-n kívülre irányuló kivitel, elsősorban a feltörekvő piacok dinamikájának köszönhetően, 33-ról 38-ra emelkedett.
Különösen erőteljes külgazdasági orientációmódosulás figyelhető meg a legversenyképesebb tagállamokban, így Németországban, Svédországban, az Egyesült Királyságban, de még Franciaországban is. Másik csoportot képeznek azok a tagállamok, ahol az elhúzódó belgazdasági-pénzügyi krízis kikényszerítette a vállalatok EU-n kívülre fordulását, főleg Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában.
Magyarország három éve hirdette meg a „keleti nyitás” politikáját, ami – enyhén szólva – sikertelennek bizonyult. Ázsia részesedése a magyar kivitelben a 2011-es közel 7 százalékról 2014-ben 5,3-ra esett, miközben a kivitel még dollárértékben is csökkent. A kudarc aligha magyarázható a kétségtelenül visszaesett orosz–ukrán exporttal, miután e két ország sosem volt tagja a „keleti nyitás” politikájának. A most meghirdetett „déli nyitás” pedig a magyar export kereken 2 százalékára épít (közel egyenlő arányban Latin-Amerika és Fekete-Afrika között).
A globális értékláncok megszilárdulásának korszakában azonban óvatosan kell bánni a hivatalos statisztikai adatokkal. Egyrészt – ahogy például a Kínába irányuló magyar export is mutatja – a kivitel döntően néhány Magyarországon termelő multinacionális cég tevékenységének eredménye. Másrészt elképzelhető olyan export is, amely magyarországi termelésre épül, de ezt valamely másik EU-tagállam értékesíti szerte a világban.
Az első pillanatban jól hangzó külgazdasági orientációváltásnak alapvető problémái vannak. Ilyen az áruhiány, a magyar vállalatok túlnyomó többségének gyenge külpiaci orientációja, a piacismeret, a kapcsolati tőke, nem utolsósorban pedig a pénzügyi háttér hiánya. Ennek a rendszernek a logisztikai felépítése igen hosszú és tetemes előzetes beruházásokat igénylő folyamat. Helyette célravezetőbb lenne a magyar kis- és középvállalatok (kkv-k) versenyképességének átfogó erősítése, nem utolsósorban az EU-pénzek célirányos felhasználásával.
Három területre érdemes koncentrálni. Egyrészt tovább kell(ene) erősíteni a jelenleg is sikeresen exportáló cégek helyzetét és fejlesztési törekvéseit. Másrészt támogatandók (lennének) mindazok a vállalatok, amelyek sikerrel léphetnek ki a nemzetközi piacra. Ennek nemcsak a termelési-szolgáltatási feltételeit kell megteremteni, de a versenyképesség egyéb tényezőit is ki kell fejleszteni (például nemzetközi tapasztalatok alapján, együttműködve más országok vállalataival, kapcsolati rendszerek létrehozásával, a piac-, a jogi és a nyelvismeret megfelelő szintjével).
Végül, versenyképessé tehetők magyar kis- és középvállalatok a magyar piacon is, amennyiben sikerrel tudnak megküzdeni azokért a belföldi piacokért, amelyeket jelenleg az import túlsúlya jellemez. A sikeres exportorientációnak azonban a kkv-k szintjén földrajzi korlátai vannak (főleg az áru-, kevésbé a szolgáltatásexportban).
Vagyis: mindenekelőtt a szomszédos országokban célszerű a kkv-k jelenlétét támogatni, legyenek ezek uniós tagállamok vagy EU-n kívüli gazdaságok. A falépítés a szerb határon azonban kétségtelenül nem a legkedvezőbb ajánlólevél.
