Janisz Varufakisz: Schäuble gyülekező viharfelhői

Európa válsága a legveszélyesebb szakasza előtt áll, új harcvonalak kezdenek kialakulni. Vészjóslók azok a különbözőségek, amelyek három európai politikus – Matteo Renzi olasz kormányfő, Emmanuel Macron francia gazdasági miniszter és Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter – mostanában tett nyilatkozataiból egyértelműen kiderülnek.

Renzi közel került ahhoz, hogy lebontsa – legalábbis retorikailag – azokat a fiskális szabályokat, amelyeket Németország olyan régóta védelmez. Ennek látványos jeleként azzal fenyegetett, hogy ha az Európai Bizottság elutasítja az olasz költségvetést, akkor változtatás nélkül újra benyújtja. Megértette, hogy a Németország által sugalmazott takarékosság követése az olasz gazdaság stagnálásához vezet, amit a GDP-hez viszonyított államadósság rátájának további romlása kísér.

Macron mind a stílus, mind a tartalom terén igen különbözik Renzitől. Az egyetlen olyan francia miniszter, aki tisztában van Franciaország és Európa makrogazdasági kihívásaival, de egyben tiszteli Németországot is a reformjai miatt. Így amikor a Németország által dominált kálvinista északkeletről és a jórészt katolikus periféria közötti közelgő európai vallásháborúról beszél, akkor itt az idő komolyan venni az európai helyzetet.
A Schäuble-terv az euró védelmezése érdekében egy korlátozott politikai unió létrehozásáról szól.

Röviden szólva, Schäuble egy formalizált Euro­groupot szeretne létrehozni, amelyet egy olyan elnök vezetne, akinek vétójoga lenne a tagállamok költségvetése felett. A vétójog legitimációját pedig egy parlamenti fórum, az úgynevezett Eurókamara biztosítaná, amelyben az eurózóna-tagállamok parlamenti képviselői kapnának helyet. A költségvetés feletti ellenőrzés elvesztéséért cserébe Schäuble pedig azt ígéri Franciaországnak és Olaszországnak – terve két fő célpontjának –, hogy az eurózónára vonatkozóan egy közös költségvetést hoznának létre, amelyet a munkanélküliség leküzdésére és betétbiztosítási mechanizmusok finanszírozására lehetne felhasználni.

Miközben Franciaországban olyan politikusok, mint Macron (akik nagy lépést tettek abba az irányba, hogy elfogadják a nemzeti költségvetések feletti jogok átruházását a „központba”), attól tartanak, hogy Schäuble terve túl sokat kér, és túl keveset ad: jelentősen korlátozná Franciaország fiskális mozgásterét, miközben a közös költségvetés makrogazdasági szinten nem lenne jelentős.

De még ha Macron meg tudná győzni François Hollande francia államfőt, hogy fogadja el a Schäuble-tervet, az nem világos, hogy Angela Merkel német kancellár támogatja-e majd. Schäuble elképzelése ugyanis eddig nem győzte meg őt, vagy valójában a német központi bankot, amely elnökén keresztül igen negatívan viszonyul bármilyen fiskális közösségiesítéshez, még abban a korlátozott verzióban is, amelyet Schäuble javasol a francia és az olasz költségvetések feletti ellenőrzés megszerzése érdekében.

Egy vonakodó német kancellár és egy gyengélkedő Franciaország között lavírozva Schäuble úgy képzelte, hogy Görögország eurózónából történő kilépése okozta felfordulás meggyőzi majd a franciákat, illetve saját kormányának tagjait terve szükségességéről. Így most a német pénzügyminisztérium miközben arra vár, hogy a jelenlegi görög „program” összeomlik a benne rejlő ellentmondások súlya alatta, egyben már a következő csatákra készül.

Szeptemberben Schäuble az Euro­groupban bemutatott egy három pontból álló javaslatot, amelyet az új euróválság megelőzésére dolgozott ki. Az első javaslat szerint az eurózóna államkötvényei esetében megkönnyítik a kötvénytulajdonosokkal szembeni bail-in eszközök alkalmazását (ebben az esetben nem közpénzből, hanem a befektetők leírásai révén fedezik a felmerülő veszteségeket – a szerk.). Másodsorban, az EKB szabályait úgy kellene módosítani, hogy azzal meg lehessen akadályozni, hogy a kereskedelmi bankok ezeket a kötvényeket nagyon biztonságos, likvid eszközökként vegyék figyelembe. Harmadrészt pedig Európának el kellene felejtenie a közös betétbiztosítási rendszert, amelyet egy olyan mechanizmus váltana fel, amely szerint hagynák a bankokat bedőlni, ha már nem képesek teljesíteni az EKB biztosítékokra vonatkozó szabályait.

Látva Schäuble visszalépését a politikai unióra vonatkozó korábbi tervétől, Macron nemrégiben így fakadt ki: „A kálvinisták azt akarják, hogy mások életük végéig fizessenek. Úgy akarnak reformokat, hogy közben semennyire nem lépnek a szolidaritás irányába.” Németország elköteleződése azon „szabályok” mellett, amelyek nem összeegyeztethetők az eurózóna kilábalásával, kiábrándította azokat a francia és olasz politikusokat, akik mostanáig azt remélték, hogy Európa legnagyobb gazdaságával szövetséget tudnak létrehozni. Néhányan közülük, mint Renzi, lázadással reagáltak. Mások, mint Macron, pedig kezdenek beletörődni abba, hogy az eurózóna jelenlegi intézményi keretei és politikai mixtúrája elkerülhetetlenül egy formális felbomláshoz vagy egy elhúzódó kínszenvedéshez vezet a folyamatos gazdasági divergencia formájában.

Aminek örülni lehet a gyülekező viharfelhők közepette, hogy a politikai unióra vonatkozó minimalista javaslatok, mint Schäuble terve is, a háttérbe szorultak. Egyedül csak a makrogazdasági szempontból jelentős intézményi reformok stabilizálhatják Európát. Továbbá csak a polgárok páneurópai demokratikus szövetsége tudja megteremteni annak alapját, hogy ezek a reformok megvalósuljanak.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org