A parkolóőr, aki már negyven éve tudta, amit ma a mesterséges intelligencia csak tanul

Valamikor a nyolcvanas évek végén egy zárt parkoló működtetéséhez nem kellett internet, informatikus vagy mesterséges intelligencia. Elég volt hozzá egy parkolóőr.

Reggel hét óra körül kinyitotta a kis bódé ablakát, feltette a kotyogóst a rezsóra, elővette a jegytömböt, megigazította a hasitasiját, és várta az első autót. Nem kellett sokáig várnia. A Trabant rendszerint pontosan érkezett, utána jött a fehér Wartburg, majd a sárga Zsiguli, amelynek tulajdonosa minden reggel ugyanott állt meg egy percre, hogy befejezze a cigarettáját.

A parkolóőr idővel már nem is a rendszámokat figyelte. Felismerte az autókat a színükről, a horpadásaikról, néha még a motorjuk hangjáról is. Tudta, ki dolgozik a környéken, ki meddig marad, ki jár csak hétfőn és szerdán, és ki az, aki pénteken ebéd után már biztosan nem jön vissza.

Ha valaki megállt a bejáratnál, és megkérdezte, van-e még hely, sokszor ki sem kellett néznie a bódéból.

– Menjen csak, lesz ott még – mondta.

És általában igaza volt.

Nem vezetett táblázatot, nem készített grafikonokat, és nem nevezte előrejelzésnek azt, amit csinált. Egyszerűen ismerte a parkolót. Tudta, hogy a gyógyszertár dolgozói dél körül elmennek ebédelni, a könyvelő pénteken korábban indul haza, a főorvos pedig hétfőn és szerdán rendszerint tovább marad. Azt is tudta, hogy ami reggel kilenckor telt háznak látszik, délután kettőre már egészen más képet mutat.

Akkor ezt még nem mesterséges intelligenciának hívták, hanem tapasztalatnak.

A világ azonban lassan megváltozott körülötte. Először új sorompót szereltek fel. A parkolóőrnek már nem kellett minden autóhoz odasétálnia, elég volt megnyomnia egy gombot. Kényelmesebb lett a munka, bár eleinte minden egyes gombnyomás után ellenőrizte, hogy a sorompó valóban felemelkedett-e. A technikával jobb volt óvatosnak lenni.

Néhány évvel később megérkezett az első fizetőautomata. A gyártó szerint mindent tudott, a parkolóőr szerint főként azt, hogyan kell a legnagyobb forgalomban kiírni, hogy nincs visszajáró. Az autósok eleinte beszéltek hozzá, aztán rájöttek, hogy teljesen felesleges. Ha elnyelte a pénzt, nem adott jegyet, vagy nem nyílt fel a sorompó, továbbra is a parkolóőrt keresték.

Az automata önálló volt, egészen addig, amíg valami nem úgy történt, ahogyan az útmutatóban szerepelt.

A következő korszakot a papírjegy hozta el. A gép a bejáratnál pontosan rögzítette az érkezést, az autósnak pedig egyetlen feladata maradt: megőrizni a jegyet. Ez sokak számára váratlanul nehéznek bizonyult. Volt, aki a pénztárcájába tette, más a napellenző mögé csúsztatta, megint más annyira biztonságos helyet talált neki, hogy távozáskor már ő maga sem tudta, hol van.

Később megjelent a bankkártyás fizetés is. Ezzel megszűnt az aprópénz keresgélése, cserébe megszületett a „tranzakció folyamatban” felirat, amely előtt az ember mindig valamivel hosszabban állt, mint amennyit kényelmesnek érzett.

A parkolók közben egyre többet tudtak. A kamerák már felismerték a rendszámot, ezért sok helyen jegyet sem kellett húzni. Az autó megérkezett, a rendszer megjegyezte, mikor hajtott be, távozáskor pedig a sorompó magától felnyílt. Legalábbis többnyire. Ha mégsem, akkor a mögötte álló autósok meglepően gyorsan jelezték, hogy ők biztosan nem ezért késtek el.

A parkolóőr lassan nyugdíjba ment. A kis bódét elbontották, a helyén később virágágyás lett. 

A parkoló azonban nem felejtette el mindazt, amit az öreg évtizedeken át tudott róla:

1. Először csak számolni tanult meg. Nyilvántartotta, hány autó érkezett, hány távozott, és mennyi ideig maradtak bent. 
2. Aztán emlékezni kezdett. Észrevette, hogy hétfő reggel rendszerint nagyobb a forgalom, pénteken délután viszont korábban kiürülnek a helyek. Látta, hogy a bérletesek nem mind ugyanakkor érkeznek, és szinte soha nincsenek bent egyszerre.
3. Innen már csak egy lépés volt, hogy megpróbálja előre kitalálni, mi fog történni.

Tegyük fel, hogy van egy száz férőhelyes parkoló, amelyben ötven helyet bérleteseknek tartanak fenn. A hagyományos gondolkodás szerint így legfeljebb ötven alkalmi autót szabad beengedni. Ez biztonságos megoldás, hiszen egyetlen bérletes sem szeretne úgy megérkezni, hogy a számára fenntartott helyet valaki más foglalta el.

Csakhogy az ötven bérletes autó szinte soha nincs egyszerre a parkolóban. Van, aki reggel érkezik és délután távozik, más csak estére áll be. Valaki hetente két napot otthonról dolgozik, valaki szabadságon van, más pedig aznap tömegközlekedéssel jött. Könnyen előfordulhat tehát, hogy ötven kiadott bérlet mellett csak harminc bérletes autó áll bent.

A régi parkolóőr ezt fejből tudta. Ismerte az embereket, a munkahelyeket és a napi szokásokat. Ha úgy látta, hogy délutánig nem várható nagyobb forgalom, talán beengedett még néhány autót. Nem azért, mert felelőtlen volt, hanem mert tudta, hogyan él a parkoló.

A mai rendszer ugyanezt próbálja megtanulni, csak jóval több autó és sokkal hosszabb időszak adatai alapján. Figyeli, mikor érkeznek és távoznak a járművek, mely napszakok erősebbek, és mikor várható újabb forgalmi hullám. Ha azt látja, hogy a következő órában várhatóan nem érkezik meg minden bérletes, akkor több alkalmi autót engedhet be. Ha viszont közeledik az az időszak, amikor rendszerint sok bérletes tér vissza, időben elkezdi számukra fenntartani a helyeket.

A parkoló ettől nem lesz nagyobb. Egy száz férőhelyes parkolóba továbbra sem fér be egyszerre száznál több autó, ebben még a mesterséges intelligencia sem tud csodát tenni. Ugyanazt a száz helyet azonban egy nap alatt sokkal több ember használhatja.

Ma már lassan a reggeli kávé is mesterséges intelligenciával készül, így tulajdonképpen csak idő kérdése volt, mikor kezd el a sorompó is gondolkodni. 

Ebből pedig nemcsak a parkoló tulajdonosa profitál. Ha ugyanazt a területet több ember tudja használni, kevesebb autó kering a környező utcákban szabad helyet keresve. Kevesebb a torlódás, a bosszankodás és a feleslegesen elégetett üzemanyag. Az autós akár előre is láthatja, mikor várható nagyobb forgalom, mikor érdemes érkeznie, vagy bizonyos helyeken még parkolóhelyet is foglalhat magának.

Néha tehát nem új parkolóházra van szükség. Elég jobban használni azt, ami már létezik.

A régi parkolóőr ma már nyugdíjas. Lakása éppen arra a parkolóra néz, ahol évtizedeken át dolgozott. Reggelente kávét főz, kiül az erkélyre, és nézi az érkező autókat. A bódé már nincs ott, jegyet sem kér senki, és a sorompó hangtalanul emelkedik fel a járművek előtt. A kamera felismeri a rendszámokat, a háttérben pedig egy rendszer számolja, mikor hány helyre lesz szükség.

Egyik reggel az unokája is mellé ül.

– Papa, régen tényleg ült ott valaki egész nap? – kérdezi, és a parkoló bejárata felé mutat.

– Egész nap – feleli az öreg.

– És honnan tudtad, hogy van-e még hely?

A parkolóőr egy darabig nézi az autókat. Látja, ahogy az egyik kihajt, egy másik pedig szinte ugyanabban a pillanatban érkezik. A sorompó felnyílik előtte, mintha mindig is tudta volna, hogy jönni fog.

Az öreg elmosolyodik.

– Tudod… régen ezt én csináltam. Nem a sorompót. A gondolkodást.

Ma már ezt a gondolkodást szoftverek is segíthetik. Az EPS Global CityZen rendszere egy ciprusi projekt során már olyan megoldást alkalmaz, amely a korábbi parkolási szokásokból képes megbecsülni a várható foglaltságot, így ugyanazt a parkolót több ember használhatja anélkül, hogy egyetlen új férőhelyet kellene építeni.

A hasitasi eltűnt, a tapasztalat azonban megmaradt. Csak ma már nem egy bódéban ül.