BUX 51,946.86
+1.26%
BUMIX 4,349.07
+1.83%
CETOP20 2,359.97
+0.75%
OTP 17,895
+1.39%
KPACK 16,800
0.00%
0.00%
+2.18%
-0.27%
+0.22%
ZWACK 16,400
0.00%
+0.85%
ANY 1,605
+1.58%
RABA 1,510
-0.33%
0.00%
-0.23%
-1.11%
+2.11%
OPUS 249.5
+1.84%
+0.62%
+1.61%
+0.90%
+0.94%
OTT1 149.2
0.00%
+4.80%
MOL 2,446
+1.49%
+1.01%
ALTEO 1,395
+2.57%
+1.12%
+4.00%
EHEP 1,945
+2.37%
0.00%
+3.79%
MKB 1,972
0.00%
0.00%
+1.24%
+0.23%
0.00%
0.00%
SunDell 37,400
0.00%
+1.52%
0.00%
-4.09%
0.00%
0.00%
+0.96%
Forrás
RND Solutions
Vélemény

Andor László: Tiltakozás, kivonulás

„A szabadság s a függetlenség álomnak pazar…” – énekli a két bohóc Sándor Pál Ripacsok című filmjében. Ez az álom adott ihletet az Egyesült Királyság népének. A britek úgy érezték, Brüsszel elnyomja őket. Utólagos közvélemény-kutatás szerint a szuverenitás kérdése volt a legfontosabb, amely miatt a többség a kilépésre szavazott június 23-án.

A történet értelmezéséhez és a lehetőségek felméréséhez érdemes segítségül hívni Albert O. Hirschmann, a nagy amerikai közgazdász elméletét, amely – magyar fordításban – a Tiltakozás, kivonulás, hűség című könyvből ismeretes. Hirschmann elméletét nagyon sok példa igazolta nemcsak a gazdaságban, de a politikában is, amikor valamely közösség tagja a kivonulás lehetőségének mérlegelésével szerzett nagyobb befolyást, vagy a tiltakozás hiábavalósága után a kivonulás mellett döntött (miközben a nagy többség a hűség és a tiltakozás tengelyén gyakorolja az érdekérvényesítést). Példánkon az EU a közösség, az Egyesült Királyság a tag, amely addig-addig mesterkedett abban, hogy a tiltakozást is hűségnek láttassa, hogy végül a kivonulás felé billent el.

A britek befolyása valóban gyengült az utóbbi években (az EU intézményeiben), és ennek több oka is van. Az EU-ban a befolyás attól is függ, hogy az adott ország állampolgárai milyen részarányban vannak jelen a brüsszeli, luxembourgi stb. apparátusban. Bár a britek gyakran felemlegetik a brüsszeli bürokraták költségeit, a Londonból Belgiumba költözést nem elegen tartják életcéljuknak. A briteknek (a svédekkel együtt) nem elég vonzó a brüsszeli munka, így alulreprezentáltak az uniós hivatalnokok körében.

Politikai síkon a befolyás csökkenéséért igen sokat tett maga David Cameron. Ő ugyanis 2009-ben kioperálta a Konzervatív Pártot az Európai Néppártból, és az Európai Parlamentben a jobbközép fő erején kívülre, egy Konzervatív és Reformista frakcióba ültette képviselőit. Ez azt is jelentette, hogy a britek kimaradtak minden olyan néppárti egyeztetésből, amelynek a döntések előkészítésében a Parlamentben, de a Bizottságban és a Tanácsban is nagy szerepe van.

Cameron tehát sokszorosan eltaktikázta magát, de a szomorú kifejletet nem lehet csak az ő nyakába varrni. A történet egyik kulcsmozzanata a 2012–13-as német–brit közeledés, amelyet Merkel angliai és Cameron berlini útja tett láthatóvá. Angela Merkel lebeszélte Cameront arról, hogy nehéz helyzetén a szabad munkavállalás korlátozásával próbáljon segíteni, viszont segítséget ajánlott abban, hogy az EU-migránsok szociális juttatásai körül keressenek kompromisszumot. Cserébe Cameron támogatta Merkelt abban, hogy az eurózóna válságkezelésében ne a fiskális unió, hanem a versenyképesség javítása (dereguláció, belső leértékelés) legyen a hangsúlyos elem.

Német támogatást tudva maga mögött, Cameron 2015-ben nekifuthatott az „EU-reformnak”, amelyben a legfontosabb elem az EU-migránsok jogainak megkurtítása volt, és a leginkább érintett keleti tagállamok nem is tanúsítottak ellenállást, hiszen a maguk prioritásainak (hogy a britek ne feszegessék az EU-költségvetés nagyságát és a jogállamiság kérdését) érvényt tudtak szerezni.

Az eredmény azt mutatja, hogy a brit szavazók többsége szerint Cameron nem reformálta meg eléggé az EU-t, vagy nem jó irányban tette azt. A Brexitet támogatók táborában mindkét vélemény jelen van, és nagyon sokan egyszerűen hiteltelennek tekintették a miniszterelnököt, aki a februári csúcsig még maga is (külügyminiszterével egyetemben) az EU-t szapulta nap mint nap, majd hirtelen a „megreformált” unió leglelkesebb híveként jelent meg a kampány élvonalában.

Felmérések mutatják, hogy az európai nemzetek közül a britek tudnak a legkevesebbet az EU-ról, annak működéséről. Nem tudják vagy nem eléggé értékelik azt sem, hogy a britek szabták testre leginkább a saját EU-tagságukat, kezdve onnan, hogy Margaret Thatcher nagy csinnadrattával kiharcolt országának egy jelentős költségvetési visszatérítést. Ennek nyomán a brit EU-politika szimbóluma egy retiküllel hadonászó kéz lehetne. Minden miniszterelnöknek legalább egyszer meg kell mutatnia, hogy neki nem diktál Brüsszel, és el tud érni valamit Nagy-Britannia számára, ami másokat nem illet meg.

Mégis, a Brexit népszavazási sikere váratlanul érte az érintettek többségét, beleértve az érte kampányolók egy részét is. Amit péntek óta láttunk, arra enged következtetni, hogy a Brexitre az EU jobban fel volt készülve, mint a westminsteri politikusok és bürokraták. Az uniós intézmények vezetői sajnálkozva bár, de tudomásul vették az eredményt, és a kilépési szándék hivatalos benyújtását sürgetik.

Steinmeier német külügyminiszter vendégül látta az alapító hat ország külügyminisztereit, és francia kollégájával közös koncepciót tett közzé az EU reformjáról, és elsősorban a valutaunió elmélyítéséről. A fő kérdés most valóban az, hogy a brit sokk elég nagy-e ahhoz, hogy kimozdítsa a holtpontról az euró reformját. Az egységes valuta szervi bajairól és reformjának szükségességéről 2012-ben négy elnök, 2015-ben pedig már öt elnök adott közre jelentést, de a valóságban nagyon kevés történt, még a Bankunió is befejezetlenül áll előttünk. A valutaunió mai állapotában sem ahhoz nem elég erős, hogy az eurózóna növekedése felzárkózzon a zónán kívüli EU-tagokhoz, ahhoz pedig végképp nem, hogy egy újabb gazdasági visszaesést túléljen.

A brit kilépést biztosan nem teszi népszerűvé nálunk vagy az EU más országaiban, hogy még egy G7-es ország is így megégeti magát, mint az Egyesült Királyság tette. Az eurózónán kívüli országok szempontjából a Brexit egy másfajta fontos kérdést vet fel, ami az úgynevezett többsebességes EU koncepciójával függ össze.

Az 1992–93-as időszakban, a maastrichti szerződés megkötése és ratifikációja időszakában összesen két ország: az Egyesült Királyság és a nála jóval kisebb Dánia kapott felmentést az egységes valuta bevezetése alól. David Cameron 2016. februári csomagja lényegében megnyitotta az utat egy általánosabb szétválasztás felé, hogy az EU-t egy több valutával működő egységes piacnak lehessen tekinteni.

A Brexit-népszavazás eredményének köszönhetően a februári kompromisszum semmisnek tekintendő. Elméletileg helyreállhat az eredeti koncepció, miszerint az EU és a valutaunió lényegileg ugyanaz, és aki még nincs bent, az majd egyszer belép. Ha viszont a sokk hatására egy szélesebb körű, mélyrehatóbb vizsgálat kezdődik (nemcsak a politikusok, hanem a civil társadalom részvételével), akkor kialakulhat egy bonyolultabb, sokrétűbb szerkezet, amelyben a „többsebességes” jelző pozitív értelmet nyer.

Ami a briteket illeti, gyakorlatilag nagyon sok forgatókönyv létezhet számukra, de mihamarabb jelezniük kellene (mármint az új kormánynak), hogy melyikről szeretnének tárgyalni. Ha a kilépés bekövetkezik, a visszautat sem lehet lezárni. Ha netán egyszer (már mint független ország) a britek meggondolják magukat, és újból jelentkeznek az EU-ba, eddigi speciális helyzetüket nem kérhetik vissza. Nem kaphatnak felmentést sem az euróból, sem Schengenből, sem szociálpolitikából. A kivonulás utáni visszatérés esetén sokkal több hűséget kell majd tanúsítaniuk.

Kapcsolódó cikkek