Amikor a globalizáció felfalja a gyermekeit
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a globalizáció trendje megfordult: a külkereskedelem és a nemzetközi tőkemozgások mértéke alacsony, a migrációt pedig egyre jobban korlátozzák. Ezek a folyamatok a 2008-as pénzügyi válság következtében alakultak ki, így azért nem a globalizációval szemben tapasztalható populista ellenreakció a felelős. Ebben inkább az játszhat szerepet, hogy a nemzeti kormányzatok nem vették elég komolyan a globalizáció logikáját.
Egy olyan évben, amikor az Egyesült Királyság az EU-ból való kilépésre szavazott, és az amerikai republikánusok Donald Trumpot választották meg elnökjelöltnek, a globalizációval szembeni populizmus mindenütt láthatónak tűnik. Bár egyszerű lenne a világgazdasági gondok okaként a populizmust megnevezni, valójában annak csak korlátozott politikai sikerei voltak eddig.
Elvégre is a világgazdaság nem reccsent meg azért, mert Lengyelországban és Magyarországon jobboldali populista kormányzatok a nemzeti szuverenitás megerősítése mellett kötelezték el magukat. A baloldali populizmus még kevesebb eredményt mutathat fel: Argentína Néstor Kirchner és Cristina Fernández de Kirchner elnökök katasztrofális kormányzásából lábal ki, továbbá a venezuelai gazdaság összeomlott Nicolás Maduro elnöksége alatt.
A globalizációt részben a nemzetközi rend pártfogásában lévő kormányzatok döntései miatt érték kihívások. De ami még fontosabb, hogy a globalizációnak azon bírósági vagy kvázi bírósági döntések okoznak károkat, amelyek jelentős pénzügyi bírságokat vetnek ki külföldi cégekre.
Manapság a multinacionális cégekkel szembeni jogi fellépések terhelik a nemzetközi kapcsolatokat. Európában az Európai Bizottság áll e folyamatok élén a Microsofttal és a Google-lal szembeni folyamatos trösztellenes eljárásaival. Attól függ, ki melyik oldalon áll, hogy ezek az esetek miről szólnak. Arról-e, hogy amerikai cégek visszaélnek-e az erejükkel, vagy arról, hogy az EU befolyásolja-e a technológiai szektort, és európai szereplőket támogat-e az amerikai cégekkel szemben.
Hasonlóképpen az USA is tesz lépéseket európai cégekkel szemben. Azok után, hogy az EU bejelentette, hogy az Apple-t 13 milliárd euró elmaradt adó visszafizetésére kötelezi – amely adókedvezményt az ír kormányzat állítólag illegálisan adott meg a cégnek – az USA 14 milliárd dolláros bírságot vetett ki a német Deutsche Bankra a 2008-as válság előtti, jelzáloghitellel fedezett értékpapírok ügyében. Ezekre a bírságokra úgy is lehet tekinteni, mint amelyek hatékony válaszlépések egy olyan világban, ahol a multinacionális cégek egyre rafináltabban járnak el a hagyományos adókötelezettségeik csökkentésében. A probléma az, hogy a normál adókkal szemben a cégekre kivetett bírságokat nem előre tervezetten vagy egységesen szabják ki, és minden ilyen ügyet egyedi módon folytatnak le. Ezeket a vitákat gyakran átpolitizáltság és magas szintű kormányzati beavatkozások jellemzik.
Mi az értelmük ezeknek a bírságoknak? Természetesen a Deutsche Banknak és más európai multiknak, mint a Volkswagennek és a British Petroleumnak, felelniük kell a jelzáloghitellel fedezett értékpapírok kétes üzletmenetéért, a manipulált emissziós tesztekért, illetve a Mexikói-öböl szennyezéséért. De miközben a külföldi cégek agresszívebben lépnek fel az új területeken való piacszerzés érdekében, egyértelmű, hogy nem egyedül csak ezeket a cégeket jellemzik a visszaélések.
A hazai cégeknek könnyebb a saját kormányuknak elmondaniuk, hogy miért szükséges a működésük, és mennyi munkahelyet teremtenek, hány alvállalkozót alkalmaznak. A hazai cégek élvezik a hazai pálya előnyét, amikor a bírságok elkerüléséért vagy azok csökkentéséért lobbiznak, 2014-ben például a Citigroup meggyőzte az amerikai kormányzatot, hogy csökkentse felére a rá kivetett bírság összegét, amely közel ugyanakkora lett volna, mint amennyit a Deutsche Bankra róttak ki ugyanazért. Így a hazai cégek lobbizása gyakran vezet egy olyan szabályozási helyzethez, amelynél az állam előnyben részesíti a nemzeti cégek érdekeit. Az amerikai és uniós bírói szervek ennek az új nacionalizmusnak az egyik forrását adják. A másik forrást pedig a nemzetközi kereskedelemért felelős intézmények jelentik, különösen, ha új technológiákról van szó.
Az elmúlt évszázad alapvető technológiai újításai közül sokak kifejlesztése jelentős állami pénzből valósult meg, miután a kutatás-fejlesztési tevékenység finanszírozása egy magáncég számára túlságosan költséges lett volna. A II. világháború utáni amerikai technológiai fölény közvetlen eredménye a hidegháborús korszak katonai-ipari mobilizációjának, amely elvezetett a szatellittechnológia kifejlesztéséhez, amely aztán az internet előtt nyitotta meg az utat.
A high-tech cégek közvetlen állami támogatása gyakran összeütközésbe kerül azokkal a nemzetközi kereskedelmi szabályokkal, amelyek az egyenlő versenyfeltételek biztosítását hivatottak elősegíteni. Például a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) nemrégiben hozott határozata szerint az európai Airbus által kapott állami támogatás megsértette a WTO szabályait. A WTO szerint az új Airbus–A350 piacra dobását csak a hosszú távú állami támogatás „közvetlen és közvetett hatásai” tették lehetővé.
A piacgazdaságok úgy nem működhetnek, hogy a szabályaikat csak találomra tartatják be, ami akkor következik be, ha a nemzeti és a nemzetközi szabályozó hatóságok a helyi vállalkozások támogatóivá és a külföldi cégek ellenségeivé alakulnak át. Ez nem a populista ellenreakció eredménye, azonban a hatalmon lévő populisták biztosan nem fogják ezt a kérdést megfelelően rendezni.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
