Minden pénzügyi válság véget ért egyszer, a mostani is lezárulni látszik az adóssághegyek olvadásával és a mérsékelt ütemű növekedés visszatértével – írja Kenneth Rogoff harvardi professzor. Ám e folyamat kétarcúnak ígérkezik, s rendkívüli kockázatokat rejt magában. Két okból. Az egyik, hogy a nagy jegybankok szép lassan normalizálják politikájukat. Az amerikai (Fed) már 2013-ben nekilátott ennek a munkának, de idén a decemberi kamatemelésig gyakorlatilag szünetet tartott. Az enervált fellendülés és a deflációs veszély miatt késésben lévő európai jegybank (EKB) most döntött úgy, hogy visszavesz a likviditásbővítő eszközvásárlás üteméből, a japán (BoJ) pedig a kamatcsökkentés helyett a hozamgörbe ívét próbálja befolyásolni. A másik ok, hogy Donald Trumpot megválasztották. Az új kormányzat fiskális lazítási ígéretei egyelőre növelik az üzleti bizalmat, de nagy kérdés, megvalósulnak-e.
E kétarcúság miatt megint csak egyrészről viharzóna közelít a feltörekvő piacok felé, miközben másrészről – s a magyar gazdaság szempontjából ez talán fontosabb tényező – az Egyesült Államokból lehelhetnek életet az eurózónába.
Még hivatalába sem lépett Donald Trump, ám az üzleti világ máris lelkes. Talán túlságosan is, hiszen a részletek hiányoznak a nagy tervből. Ha azonban a deficittől, az adósságtól és az inflációgerjesztéstől ódzkodó konzervatív republikánusok áldásukat adják Trump adócsökkentő és infrastruktúra-fejlesztő elképzeléseire, akkor a keynesi értelemben vett fiskális multiplikátor hatás érvényesülhet. A munkajogi, pénzügyi és környezetvédelmi szabályozás könnyítése, az energiaszektor támogatása is az üzletnek kedvez – innen a lankadatlan tőzsdei derűlátás –, ám a megválasztott elnök szavazótábora előbb-utóbb szembesül azzal, hogy betegbiztosítás és munkahelyi védelem nélkül alacsonyabb órabérért dolgozhat. Az amerikai gazdaság az alacsony munkanélküliség miatt így is a kapacitásokat jól kihasználva működik, ezért – mutat rá Daniel Gros, a brüsszeli CEPS agytröszt igazgatója – a trumpi keresletélénkítés az import növekedésével és a dollár erősödésével jár, amit a Fed kamatemelésekkel ellensúlyoz majd.
Ha a mai kereslethiányos helyzetben sikerül a beruházásokat ösztönözni, az üzleti bizalmat növelni, azzal talán mérsékelni lehet a feltörekvőkre leselkedő vihar erejét, másrészt – közvetve s talán csak rövid távon – a talpára állítani az eurózónát, jószerivel persze az egész uniós térséget. Emlékeztet rá Gros, hogy a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a hetvenes években az európai hatalmak létrehozták közös monetáris rendszerüket, s miközben ennek fenntartása a szétágazó teljesítmények miatt nehéznek bizonyult, Ronald Reagan a nyolcvanas évek folyamán besegített a deficitjével és az erős dollárjával. Most kísértetiesen hasonló a helyzet. A felívelő dollár az eurót gyengíti, ez serkentheti az európai exportot és különösen támogathatja a perifériát, elsősorban Olaszországot, Spanyolországot.
A nagy recesszió nyomán az euróövezetben inkább tágult a rés az egyes országok között, miközben krónikus kereslethiány keletkezett, de persze nem minden tagállamban: Olaszországban drámai mértékben csökkent, Németországban viszont bővült, de utóbbiban a folyó mérleg többletével együtt, rámutatva az euróövezet belső működésének gyengeségére. Hiába szorgalmazta az Európai Bizottság és az OECD is a fiskális élénkítést megoldásként, az eurózóna pénzügyminiszterei nemrégiben – német és holland vétó nyomán – elvetették ezt az ötletet, a populista erők előretörése ellenére is, sőt éppen lovat adva ezen tömörülések alá. Ebben a sajátos helyzetben az a Trump dobhat mentőövet a populizmustól félő európai kormányoknak és polgároknak, akit éppen a globalizációból kiábrándult és a populista üzenetnek bedőlő amerikai választók emeltek a magasba.
