Reformkényszer az egészségügyben

A nyár közepétől augusztus utolsó hetéig tartó időszakot uborkaszezonként szoktuk emlegetni a kormányzás világában. Ritkán zajlanak ilyenkor fontos politikai és közéleti viták. Az egészségügy területén azonban most nem ez a helyzet. Mondhatni vihart kavart Domokos Lászlónak, az Állami Számvevőszék elnökének interjúja, amely e hét elején jelent meg a Magyar Időkben. Bár az interjúban az ÁSZ elnöke pozitív példákra is utalt, elmarasztaló megjegyzéseiben pedig nem nevezett meg konkrét intézményeket, általában súlyosan bírálta a közpénzekből finanszírozott egészségügyi intézmények gazdálkodását. Rámutatott, hogy a rendelőkben és a kórházakban gyakran figyelmen kívül hagyják a közbeszerzési szabályokat, ami esetenként a korrupció gyanúját is felvetheti. Az ÁSZ által ellenőrzött intézmények némelyikében anarchikus készletgazdálkodást, emiatt egyszerre pazarlást és eszközhiányt is tapasztaltak. A közpénzügyek fő ellenőre felhívta a figyelmet az egészségügyi szektoron belüli perverz újraelosztásra is, amelynek során a jól gazdálkodó intézmények megtakarításaiból fedezik a rosszul gazdálkodók hiányát. Ugye mindenkinek ismerős ez a jelenség? A különös ebben legfeljebb az, hogy nem a történelemkönyveknek a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországáról szóló fejezetét olvassuk, hanem a mai magyar egészségügy közpénzügyi működésének szakavatott leírását.

Az ÁSZ elnökének súlyos bírálata nem maradt visszhang nélkül. A Magyar Kórházszövetség rendkívüli elnökségi ülést hívott össze, amelyre az ÁSZ képviselőjét is meghívták. Tudjuk, hogy a korábbi kormányzati törekvések a kórházak pénzügyi önállóságának korlátozására sikertelennek bizonyultak. Most azonban ismét felsejlik annak a lehetősége, hogy hasonlóan a felsőoktatási intézmények gyakorlatához, a kórházak egy részénél is egyfajta kancelláriarendszer honosodjon meg.

Nehéz megjósolni a várható egyeztetési folyamat kimenetelét. Joggal lehet viszont bízni abban, hogy a tárgyalások során sikerül olyan szabályokat alkotni, amelyek mindkét fél jogos elvárásainak megfelelnek. Azaz egyszerre érvényesülnek az egészségügy szakmai önállóságából fakadó szempontok, és marad meg a jól működő kórházak és szakrendelők menedzseri autonómiája, miközben a közpénzügyi hatékonysági kritériumok is teljesülnek. Vagyis a számvevői vizsgálatok szerint rosszul működő intézményekben is a helyi egészségügyi vezetéssel, továbbá a fenntartó intézményekkel és a szakmai szövetségekkel karöltve kell kialakítani az új pénzügyi működési kereteket. Világos szabályokkal, de jó szándékú beavatkozással, a helyi adottságokat tekintetbe véve és egy korlátozott időtartamra, a feltárt hibák korrekciójára is esélyt adva.

Régóta nyilvánvaló, hogy az egészségügy kulcsszektor a magyar gazdaság és társadalom jövője szempontjából. A foglalkoztatás növelése és a termelékenység szempontjából is kiemelten fontos, hogy hosszabb időn keresztül maradjunk egészségesek. Van hová fejlődnünk: az egészségesen eltöltött éveket tekintve nemcsak az észak- és a nyugat-európai országoktól, de a mediterrán térségtől, illetve Csehországtól és Lengyelországtól is jócskán le vagyunk maradva. Közben azt is látnunk kell, hogy kormányzati szempontból az egészségügyi reformok számítanak talán a legkeményebb diónak. E területen ugyanis a szokásos közpolitikai szempontok mellett minden kormánynak tekintettel kell lennie arra is, hogy az egészségügyben dolgozók többségének tudása nemzetközileg jól konvertálható. A közszektor más területein dolgozókhoz képest így a rosszul fizetett egészségügyi dolgozók lényegesen könnyebben dönthetnek a külföldi munkavállalás mellett, különösen fiatalabb korban. A fokozódó orvoshiány, az egészségügyi szakma vészes elöregedése, a rezidensek emelkedő bérvárakozásai egyértelmű jelek: átfogó reformlépésekre van szükség. E reformok azonban csakis olyanok lehetnek, amelyek az orvosok és az ápolók támogatását is megnyerik a közpénzügyileg kívánatos változásokhoz.

Bartha Attila,

az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatója