Milyen kapitalizmust szeretnénk?
Milyen kapitalizmust szeretnénk? Ez lehet korunk meghatározó kérdése. Ha valóban meg akarjuk őrizni gazdasági rendszerünket a jövő nemzedékei számára, akkor konkrét választ kell adnunk erre a problémára.
Általánosságban három modell közül választhatunk.
Ez a modell a társadalom megbízottjaiként tekint a magánvállalatokra, és egyértelműen a legjobb választ adja a mostani társadalmi és környezeti kihívásokra.
A jelenleg domináló modell, a részvényesi kapitalizmus először az Egyesült Államokban nyert teret az 1970-es években, majd a következő évtizedekben globálisan is elterjedt. Ez nem véletlenül történt így, ugyanis fénykorában szerte a világon emberek százmillióinak javult az anyagi helyzete, ahogy a profitvadász vállalatok új piacokat szabadítottak fel, és új munkahelyeket hoztak létre.
Azonban ez nem minden, amit a részvényesi kapitalizmusról elmondhatunk. Támogatói, köztük Milton Friedman és a chicagói iskola, figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a tőzsdei vállalatok nemcsak profitvadász entitások, hanem társadalmi szervezetek is. A pénzügyi szektor rövid távú eredményeket sürgető nyomásával kiegészülve a csak a profitra történő fókuszálás azt okozta, hogy a részvényesi kapitalizmus egyre inkább elvált a reálgazdaságtól. Mára sokan felismerték, hogy ez a fajta kapitalizmus már nem tartható fenn. A kérdés az, miért csak most kezdtek el változni az ezzel a kérdéssel kapcsolatos attitűdök.
Az egyik valószínű válasz erre a Greta Thunberg-hatás. A fiatal svéd aktivista arra emlékeztet minket, hogy a ragaszkodás a jelenlegi gazdasági rendszerhez a környezeti fenntarthatatlansága miatt egyenlő a jövő nemzedékeinek elárulásával. Egy másik kapcsolódó magyarázat pedig az, hogy a millenniumi nemzedék és a Z generáció már nem akar dolgozni egy olyan cégnél, befektetni egy olyan társaságba, vagy vásárolni egy olyan cégtől, amely a részvényesi érték maximalizálásán túl nem rendelkezik értékekkel. Továbbá cégvezetők és befektetők elkezdték felismerni, hogy a saját hosszú távú sikerük szorosan kapcsolódik a fogyasztóik, a munkavállalóik és a beszállítóik sikeréhez.
Ennek az lett az eredménye, hogy a stakeholder kapitalizmus gyorsan teret nyert. Ez az irányváltás már rég esedékes lett volna. Ezt a koncepciót először még 1971-ben írtam le, és ekkor létrehoztam a Világgazdasági Fórumot (World Economic Forum), hogy segítsem a cégeket és a politikai vezetőket a megvalósításában. Két évvel később a Világgazdasági Fórum éves találkozójának résztvevői aláírták a davosi nyilatkozatot, amely lefektette, hogy a cégeknek milyen fő felelősségük van a tevékenységükkel érintett emberek (stakeholders) felé.
Most pedig végre mások is csatlakoztak ehhez az irányhoz. Az Egyesült Államok üzleti életének legbefolyásosabb lobbicsoportja, a Business Roundtable az idén bejelentette, hogy a stakeholder kapitalizmus mellett foglal állást. Továbbá az úgynevezett hatásbefektetés mértéke olyan szintre erősödött, hogy több befektető keresi annak a módját, miként kösse össze a pénzügyi nyereséggel a környezeti és társadalmi haszon kérdését.
Ki kellene használni ezt a pillanatot annak érdekében, hogy a stakeholder kapitalizmus legyen az új domináns modell. E célból a Világgazdasági Fórum egy új davosi nyilatkozatot fog közzétenni, amely szerint a vállalatoknak tisztességes arányban kell kivenniük részüket az adózásból, zéró toleranciát kell felmutatniuk a korrupcióval szemben, illetve biztosítaniuk kell az emberi jogokat a globális ellátási láncukban, valamint támogatniuk kell az egyenlő versenyfeltételeket, különösen a „platformgazdaságban”.
A stakeholder kapitalizmus elveinek betartásához azonban a vállalatoknak új mérési eszközökre van szükségük.
Először is, a közös értékteremtés újfajta mérésének tartalmaznia kellene környezeti, társadalmi és kormányzási célokat a sztenderd pénzügyi mérőszámok kiegészítéseként. Szerencsére ezen irányvonalak mentén már beindult egy kezdeményezés az új sztenderdek kialakítására a Big Four könyvelőcégek támogatásával, az International Business Council elnöke és a Bank of America vezérigazgatója, Brian Moynihan vezetésével.
A második dolog, amit ki kell igazítani, az a cégvezetők javadalmazása. Az 1970-es évek óta a cégvezetők fizetése az egekbe szállt, főként azért, hogy a menedzsment döntéshozatalát „összeegyeztessék” a részvényesek érdekeivel. Az új stakeholder paradigmában a fizetéseknek a hosszú távú közös értékteremtés új mérőszámaihoz kell igazodniuk.
Végezetül, a nagyvállalatoknak meg kellene érteniük, hogy ők maguk a közös jövőnk fő stakeholderei. Egyértelmű, hogy minden vállalatnak még mindig keresnie kellene a fő kompetenciák kiaknázásának lehetőségeit, és fenn kellene tartania a vállalkozói gondolkodást. Más stakeholderekkel is együtt kellene dolgozniuk a világ helyzetének javításán. Valójában ez utóbbi feladatnak kellene lennie a végső célnak.
Van más út előttünk?
Az államkapitalizmusnak a hívei szerint szintén hosszú távú víziói vannak, és az utóbbi időben sikereket is elért, különösen Ázsiában. Miközben azonban az államkapitalizmus a fejlődés egy adott szakaszában megfelelő eredményeket érhet el, fokozatosan olyan modellé kell átalakulnia, amely közel áll a stakeholder megoldáshoz, annak érdekében, nehogy összeomoljon a rendszerén belüli korrupció miatt.
Az üzleti élet vezetői előtt most egy hihetetlen lehetőség áll. Azzal, hogy konkrét jelentést adnak a stakeholder kapitalizmusnak, túlléphetnek a jogi kötelezettségeiken, és teljesíthetik a társadalommal kapcsolatos kötelességüket. Közelebb vihetik a világot a közös célok eléréséhez, mint amilyeneket például a párizsi klímaegyezményben és az ENSZ fenntartható fejlődési agendájában jelöltek ki. Ha tényleg nyomot akarnak hagyni maguk után a világban, akkor nincs más választásuk.
Copyright: Project Syndicate, 2019
www.project-syndicate.org
