Az ipari hústermelés nemcsak a klímát, a biodiverzitást, a termőföldet és az erdőket fenyegeti, hanem közvetlenül az emberi egészséget is. A koronavírus-járvány kitöréséig jórészt figyelmen kívül hagyták az Egészségügyi Világszervezet (WHO) zoonótikus – vagyis állatról emberre terjedő – betegségekre vonatkozó figyelmeztetéseit. Ugyanez igaz az antibiotikum-rezisztenciára, a másik olyan globális egészségügyi fenyegetésre is, amely szorosan kötődik a hústermeléshez.
Az Állategészségügyi Világszervezet számításai szerint az emberi fertőző betegségek 60 százaléka zoonótikus eredetű. A Nature magazinban tavaly megjelent kutatás szerint ez az arány a világ lakosságának növekedésével és a fogyasztói szokások átalakulásával tovább emelkedik. A földhasználatban bekövetkező változások – mint az erdőirtás és a földek mezőgazdasági területté alakítása – szintén döntő módon hatnak a zoonótikus betegségek terjedésére.
Az emberi tevékenységek a Föld szárazföldi területeinek 75 százalékára terjednek ki, a mezőgazdasági területek – mezők, legelők vagy kaszálók – a bolygó több mint harmadát teszik ki, és ezek a számok gyorsan növekszenek.
Azzal, hogy beavatkozunk a természetes ökoszisztémákba, és felborítjuk az egyensúlyát, illetve csökkentjük a természetes élőhelyek területét, szétromboljuk azt a szimbiotikus kapcsolatot, amely az emberiség és a természet között évezredeken át fennállt.
Tudjuk, hogy az élőhelyek csökkentése, a minél nagyobb mértékű emberi jelenlét és a haszonállatok számának ugrásszerű emelkedése növeli annak a valószínűségét, hogy állatokról emberekre terjedjenek a fertőző betegségek.
A Nature Sustainabilityben megjelent kutatás szerint a mezőgazdasági tényezők az összes fertőző betegség több mint 25 százalékához, valamint az összes zoonótikus fertőző betegség több mint 50 százalékához köthetők. Ezek az adatok csak romlani fognak, ahogy az intenzív mezőgazdasági termelés és az ipari jellegű állattenyésztés tovább bővül, valamint ahogy a monokultúrák terjedése és az intenzív állattenyésztés átformálja a jövő mezőgazdasági rendszereit.
A földhasználatban történő globális változások másik fő oka az állati takarmány termelése. A szóját például – amely az ipari hústermelés fontos fehérjeforrása – több mint 120 millió hektáron termesztik világszerte, ez Németország területének három és félszerese.
A WHO és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) már régóta figyelmeztet az ipari állattenyésztéshez kapcsolódó járványokra. Miközben a világ népessége megduplázódott az elmúlt ötven évben, a globális hústermelés több mint háromszorosára növekedett.
Mintegy 300 millió tonna húst fogyasztunk világszerte. 2017-ben becslések szerint 1,5 milliárd marhát, egymilliárd sertést, 23 milliárd szárnyast, kétmilliárd juhot és kecskét tartottunk.
Ezek az állatok gyakran több tízezres csoportokban élnek kis területeken, ami elősegítheti a betegségek, köztük a madár- és sertésinfluenza terjedését.
Az ENSZ madárinfluenzával és vadon élő madarakkal foglalkozó tudományos akciócsoportja szerint az igen fertőző madárinfluenza-vírusok nemcsak a vadon élő és vándorló madarak révén terjednek, hanem megtalálhatók a baromfitelepeken is, ahonnan átterjedhetnek a vadon élő állatokra. Az akciócsoport 2016-os közleménye szerint
nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy bármilyen mechanizmus vagy a vadon élő madárfajok képesek lennének a H5N8 HPAI vírustörzset hordozni anélkül, hogy az ne okozná a vírushordozók elpusztulását a hosszú vándorlás során”. Ezzel szemben „jelentősen magas a kockázata annak, hogy a HPAI vírus a baromfihús-termelés és -kereskedelem során terjed.
A zoonótikus betegségek jelentette fenyegetés nem az egyetlen, hústermeléshez kapcsolódó egészségügyi kockázat. A szójatermesztés mellett az antibiotikumok gyakori használata az egyik legfontosabb jellemzője korunk hústermelésének. Szakértők számításai szerint 2050-re évente több mint tízmillió ember fog meghalni amiatt, hogy az antibiotikumok már nem hatásosak. Az antibiotikumoknak az állattenyésztésben történő széles körű használata – állítja a WHO – az egyik legfontosabb oka az antimikrobiális rezisztenciának. Egy német szupermarketekben végzett állami felmérés azt mutatta ki, hogy a polcokon lévő csirkehús 66 és a pulykahús 42,5 százaléka tartalmaz antibiotikum-rezisztens kórokozót.
Ezeknek a problémáknak a kezeléséhez a „kevesebb, de jobb” húsfogyasztás elérése szükséges. Németországban az egy főre jutó évi húsfogyasztás 60 kilót tesz ki. Ez az érték még magasabb az Egyesült Államokban, Ausztráliában és néhány európai országban. A globális népesség többsége azonban jóval kevesebb húst eszik, és jóval ritkábban. Így kellene húst fogyasztani: nem napi háromszor, és talán nem is heti háromszor, hanem egyszer vagy kétszer.
A politikusok jórészt éveken át figyelmen kívül hagyták a kutatók egészségügyi figyelmeztetéseit a húsiparral kapcsolatban. Idén az egész világ arra kényszerült, hogy szembenézzen az ilyen figyelmeztetések fontosságával. Egyértelműen szükség van a mezőgazdasági és élelmezési rendszereink átfogó átalakítására olyan intézkedésekkel, amelyek erősítik az agroökológiát, és ösztönzik a rövid, sokféle és ellenálló értékláncok kialakulását. Az ilyen intézkedések meghozatalához szükséges tudományos know-how évek óta elérthető. Csak használnunk kell őket.
