A kilenc éve nem látott mértékű hazai fogyasztói áremelkedést kiváltó egyik legfontosabb tényező az üzemanyagár drágulása. Azonban úgy tűnik, beigazolódik a jóslat, hogy a mostani magasabb inflációs környezet csak átmeneti megugrás a koronavírus gazdaságtorzító tavalyi hatása után. A héten az OPEC+,  háromhétnyi bizonytalanságot követően, egyezségre jutott. Nagy volt a kockázata, hogy megállapodás nélkül tovább emelkedik a nyersanyag ára a három éve nem látott magasságból. 

Ez a fogyasztói árakat is magával húzta volna, hiszen a júniusi infláció is már 85 százalékkal magasabb olajár mellett született. A inflációs céllal rendelkező jegybankok ez esetben még szigorúbb monetáris intervencióra kényszerültek volna.

Fotó: DPA/AFP

Amikor a járvány egészségügyi kárainak mérséklése miatt gazdasági leállásokat rendeltek el, és ennek következtében csökkent az olajkereslet, a kartell azzal reagált, hogy a 2019-es globális keresletnél 10 százalékkal alacsonyabb kvótát szabott ki magára. Azóta a gazdasági nyitással párhuzamosan megjelentő igény kielégítésére fokozatosan 4 millió hordóval növelte termelését, ami továbbra is 59 százalékkal alacsonyabb ütem a bázishoz képest. A terv a fokozatos bővülés volt, de a júliusi ülésen az Egyesült Arab Emírségek keresztülhúzta a számításokat. Az öböl menti ország már tavaly ősszel nemtetszését fejezte ki, hogy jelentős olajipari fejlesztései ellenére továbbra is csak a maximumának 75 százalékát hozhatja a felszínre. Sőt, az OPEC-ből való kilépést sem zárta ki. Három hét után szerencsére sikerült mindenki számára kedvező kompromisszumos megoldást találni. 

Havonta napi 400 ezer hordóval növelik a kitermelést, amíg le nem dolgozzák a fennmaradt napi 5,8 millió hordós hátrányt, ami előreláthatólag 2022 szeptemberéig tart. Ráadásul a megállapodás értelmében Szaúd-Arábia, Oroszország, az Egyesült Arab Emírségek, Irak és Kuvait is magasabb kitermelési kvótát kap 2022 májusától.

A kínálat bővülése korlátozza az árak elszabadulását még a feltételezett növekvő kereslet mellett is. 

Eközben a világ legnagyobb olajkitermelője voltaképpen semmit sem csinál. A járvány előtt az amerikai palaolaj-kitermelők többsége az olajhozam maximalizálását tartotta szem előtt a nyereség biztosításával szemben. Bár ez vezetett a rekordnak számító napi 13,3 millió hordós kitermelési ütemhez, de az elégedetlen befektetőkön keresztül a finanszírozás elapadásához is. A válság hatására kialakult alacsony olajárak következtében sok cég csődbe ment. Akik túlélték, tanulva hibáikból, már a nyereségre koncentrálnak. A helyi kitermelők a februári rendkívüli hideg okozta leálláson kívül november és június között napi 11 millió hordó körüli ütemben hoztak a felszínre. Csak a három éve nem látott olajárak hatására kezdett megindulni némi bővülés ezen a téren. Az egy éve sokkal alacsonyabb áron megkötött határidős kontraktusok miatt egyelőre nem tudják kihasználni a sokkal magasabb olajárak adta lehetőségeket. Sok helyen így csupán 55  dollárt kapnak hordónként.

Az olajárakat a kereslet-kínálat valós vagy várt egyensúlya határozza meg, ezért az olajár felfogható egyfajta fordított hőmérőként, amely a világ egészségét, illetve kockázatvállalási hajlandóságát méri. Minél magasabb az olaj ára, annál nagyobb keresletet feltételeznek a befektetők vagy a piaci szereplők, ami tipikusan a gyorsabb gazdasági növekedés velejárója. A koronavírus delta variánsának terjedésével most újra esik a hőmérséklet. Ugyanakkor mindenki tisztában van avval, hogy ez egy véges kimenetelű játék, hiszen a jövőt illetően az energiaügynökségek és az OPEC közötti nézetkülönbség abban merül ki, hogy mikor lesz a maximális olajkeresleti állapot. A fejlődő kitermelő országok igyekeznek a lehető legtöbbet kihozni a rendelkezésre álló lehetőségekből, hogy a befolyt pénzből átsegítsék a gazdaságukat az olaj utáni időszakba. Ezért is zajlik olyan ádáz harc az utolsó hordóért is a kartellben.