A tény, hogy a szomszédunkban dúló fegyveres konfliktus humanitárius katasztrófa, és ebben a minőségében Európában a második világháború óta nem látott tragédiák sorozatával árnyékolja be ezt az évszázadot, aligha vitatható. Az is világosan látszik, hogy mivel Oroszország a világ egyik legnagyobb olaj-, gáz- és nyersanyagtermelője, ez aligha segít az amúgy is turbulens, rekordmagas áraktól és követhetetlen volatilitástól sújtott energiapiacnak a megnyugvásban. Ahogyan az sem fokozza a nyugalmat, hogy az állami és üzleti szereplők azzal vannak elfoglalva, hogy miként tudnak gyorsan és teljesen leválni az orosz fosszilis energiahordozókról, miközben a kiesést üzembiztosan, környezetvédelmi és gazdasági értelemben egyaránt fenntartható módon kell pótolniuk.
A fentiek miatt azonnal megkondult a vészharang az első háborús hírek hallatán sokunkban, akiknek a szavakon túl is fontos a környezetünk minősége, amelyre a jövőnk és gyerekeink jövőjének élhetősége is alapozható.
Az orosz–ukrán háborús konfliktus nem új energetikai irányba tereli a világot, hanem csupán felgyorsítja az átmenetet, amelynek a szükségessége már korábban megfogalmazódott a klímaválság miatt. Besorolunk egy gyorsítósávba, hogy azon haladva érjük el a 2050-re megfogalmazott szén-dioxid-mentesítési törekvéseket. Sőt, akár korábban is, hiszen az energiaárak megbokrosodása elérhetőbb közelségbe hozza azokat a technológiákat, amelyek a fegyveres összetűzések előtt még túl drágának számítottak.
A lehetőségeknek csak a fantázia és a bátorság szabhat határt, hiszen nem csupán a megújulókról beszélünk: felgyorsulhatnak a cseppfolyósgáz-terminálok fejlesztései, és a hidrogéntermelési technológia fejlődése is még erősebb lendületet vehet, különösképpen a nem szénhidrogénekből előállított hidrogéné.
A termelési profiljukat tekintve a hagyományos erőműveknél nagyobb volatilitással rendelkező, időjárásfüggő megújulók – a geopolitikai konfliktus miatt várhatóan még inkább felgyorsuló – terjedésével tovább fognak fejlődni a minél rugalmasabb energiaellátást biztosító technológiák, mint például az energiatárolók vagy a kiegyenlítő energiaszolgáltatást végző erőművek – amelyek gyakran földgáztüzelésűek, ám rendkívül gyorsak és hatékonyak – és a minél kisebb károsanyag-kibocsátás mellett minél gyorsabb reakcióképesség elérését szolgáló fejlesztésük.
A jelen helyzet tehát olyan innovatív megoldások előtt tisztítja meg az utat, amelyekkel javítható az energiabiztonság, előrelépést tehetünk az éghajlatvédelmi célok elérése felé, és még a fogyasztók költségei is mérsékelhetők.
Egyetértek azokkal, akik szerint a most zajló geopolitikai konfliktus rövid távon minden olyan energiaformának javítja az esélyeit, amelynek segítségével Európa közelebb jut az önellátáshoz energetikai téren. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az átállással minden korábbinál közelebb kerülnek egymáshoz az üzleti és az energiabiztonsági érdekek, ez pedig szárnyakat adhat a nettó nulla százalék elérésére irányuló erőfeszítéseknek.
Az emberiségnek, a döntéshozóknak egy ponton fel kell tenniük maguknak is a kérdést: e célok – amelyek klímánk és bolygónk védelme, valamint Európa esetében az ellátásbiztonság és az energiafüggetlenség megteremtése szempontjából kiemelt jelentőségűek – elérésének felgyorsításához miért is vártunk eddig, miért kellett a gyorsulás szükségességének felismeréséhez egy háború?
