A globalizáció végnapjai

Gyerekkoromból felsejlik egy emlék… Valamikor a rendszerváltoztatás hajnalán, Budapesten történt. Régivágású fémmunkás szakemberek dolgoztak egy sötét, füstös gyárcsarnokban, miközben egy barna köpenyes mérnök ember édesapámnak magyarázta a gumiipari hengerszék gyártásának lépéseit. A szaktudás, a szakma szeretete áradt belőle, csillogó szemmel mutatta, hogy a rozsdás acélból hogyan lehet ipari gépet gyártani. Ők még birtokában voltak a tudásnak. Valahol ott hozhattam meg a döntést, hogy én is gépészmérnök leszek. Vélhetően látszott rajtam, hogy érdekel a szakma. Biztatást kaptam, hogy legyek műszaki ember, mert a magyar ipar igen sok kiváló, a szakmáját rajongásig szerető mérnököt termelt ki, akiknek alkotásai ott állnak előttünk példaként az idők végezetéig. Lesz 20–30 év, mondta, amíg a döntéshozók rájönnek, hogy a privatizáció, a globalizáció hibás döntésnek bizonyul, de akkor még csak középkorú leszel, és ha addig képzed magad, akkor ott lesz majd a lehetőség előtted az újraiparosítás megszervezésére. Nagy szavak voltak ezek, de igaznak bizonyultak. 

Honnan tudta, hogy így lesz? Nem tudhatta ugyanis, hogy az informatika, a számítógéppel vezérelt gyártástervezés- és vezérlés, a generatív tervezés, az MI ilyen mértékben alakítja át a technológiát. És nem tudhatta azt sem, hogy amit ő magyar ipari termelésnek gondol, az teljesen megszűnik a globalizált világ törvényszerűségeinek okán. A szakmák és ezzel együtt a szakképzés teljesen átalakul, a képzett magyar munkaerő a tőkés multinacionális vállalatok szolgálójává válik, az önálló gondolkodás képességének és a generációkon át öröklődő szaktudás teljes negligálásával. Egy generáció tudása elveszett.

Amit ma tapasztalunk a gazdaságban, az egyértelműen innen vezethető le. Azért nincs ma elég munka a piacokon, mert világrendbeli átrendeződés történik. A Covid és a folyton zajló számos háborúk rámutattak, hogy a nemzetállamok önellátó képessége megszűnt. Ez oly mértékű kitettséget jelent, ami nemzetbiztonsági kockázat. A globalizált világban a méretgazdaságosság miatt a raktárra történő gyártás, a szabványosítás, és a tömegtermelés volt a jellemző. A technikai fejlődés és az átrendeződés okozza a jelenlegi gazdasági mélypontot, mert válságban ritkán szoktunk raktárra gyártani. Természetesen a jóléti társadalomban változnak a szokások is, és a fogyasztók egyedi igényei szintén nem a tömegtermelés irányába mutatnak. 

Ez egyértelműen a hazai feldolgozóipar újjászervezésével lehet elérni. Magyarország versenyképességi stratégiája megfogalmaz 6 kiemelt ágazatot (Járműipar, Infokommunikációs szektor, kreatív ipar, egészségipar, vegyi,- fém,- és műanyagipar), és a kormány egy új gazdaságpolitikát, amit semleges jelzővel illet. Ennek deklarált célja, hogy a magyar vállalkozások a keleti relációban is jelenjenek meg exporttermékekkel. Feldolgozóiparunk azonban a keleti beszerzés, nyugati értékesítésre van berendezkedve, amin változtatni csak magyar gyártású termékek értékesítésével lehet.

Így kap új értelmezést Magyarország újraiparosításának vágyálma, amely oly rég él a nemzet képzeletében. Nagy szaktudást és felelősséget jelent a feladat, mert csak az az iparpolitika lehet eredményes, amely figyelembe veszi az ország adottságait, polgárainak akaratát és kulturális örökségét. Hazánkban az elmúlt rendszerben integráns részt foglalt el pl. a járműgyártás, akár a szocialista gazdasági közösség autóbusz-ellátásában, akár a mezőgazdaság gépesítésében. 

Ezek kidolgozása közgazdasági-műszaki mérnöki csapatmunka, amelynek katalizátora a Kereskedelmi és Iparkamra is lehet!

A magyar fejlesztésű és gyártású termékek kidolgozása a nemzetgazdaság túlélésének záloga. El kell kezdeni tervezni és gyártani a húzótermékeket, amelyek a belső és külső piacokon is versenyképesen tudnák képviselni a magyar ipart, valamint a fejlesztés multiplikátor hatása miatt jelentősen járulna hozzá a mérnöki kultúra fejlődéséhez és a gazdaság növekedéséhez.