Soros: Spanyolország a mélybe hullhat
Az euró bevezetése idején feltételezték, hogy a lépés jelentős konvergenciát eredményez a tagországok gazdaságában. Ehelyett éppen divergencia kezdődött. Az Európai Központi Bank minden tagállam állampapírját egyformán kockázatmentesnek tartotta, és azonos feltételekkel fogadta el műveleteinél. Ez oda vezetett, hogy a kockázatmentes papírok felhalmozására kötelezett bankok a gyengébb országok papírjainak felhalmozásával igyekeztek szert tenni néhány bázispontnyi nyereségtöbbletre. Mindez levitte a kamatszintet az úgynevezett PIIGS államokban (Portugália, Írország, Itália, Görögország, Spanyolország), ahol emiatt erőteljes lakásépítési buborék alakult ki olyan időpontban, amikor a németek az újraegyesítés idején nadrágszíjhúzásra kényszerültek. Az eredmény a versenyképességben kimutatható, nagyfokú divergencia lett, kiváltva a bankválságot, amelytől a német pénzügyi szféra jobban szenvedett, mint bármely más országé.
A lényeg az, hogy Németország valójában a saját bankrendszerének védelmében egyezett bele a túlzottan eladósodott országok megmentésébe. Írország hatalmas szuverén adóssága azért alakult ki, mert az euróövezet elvárta a bankrendszer megmentését, ezért Dublin a szektor államosítására kényszerült. A Németország által követelt rendezés úgy védte meg a bankrendszert, hogy közben a szuverén adósságot szentnek és sérthetetlennek kellett tekinteni, ennek folytán az alkalmazkodás minden terhe az adós államokra hárult.
Az eljárás emlékeztet az 1982-es nemzetközi bankválságra, amikor a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap elég pénzt folyósított az adós államoknak, hogy folytathassák az adósságszolgálataik teljesítését, mindaddig, amíg a bankok elég tartalékot halmoztak fel ahhoz, hogy a törleszthetetlennek látszó tartozásokat az úgynevezett Brady-kötvényekre tudják cserélni 1989-ben. Az eljárás valójában egy egész elvesztegetett évtizedet jelentett Latin-Amerika gazdaságai számára. A mostani rendezés még ennél is jobban bünteti az adós államokat, amelyek 2013 után jelentős kockázati felárak megfizetésére kényszerülnek.
Van abban jelentős inkonzisztencia, ahogy most újra megmentik a bankrendszert, majd 2013 után – a kollektív felelősség záradéka szerint – bevonják a magánhitelezőket a szuverén adósság törlesztésének szavatolásába. A németek által elfogadtatni tervezett versenyképességi követelmény még ezen is túlmegy, mert egyenlőtlen feltételek szerint vezetnék be, ami a deficites államokat hozza tarthatatlan helyzetbe. Ez akár Spanyolországot is a mélybe ránthatja, holott az euróválság előtt az ottani adósságráta alacsonyabb volt, mint Németországban. A végeredmény az lesz, hogy Európa nemcsak elveszteget egy évtizedet, hanem a divergencia tartóssá válik a közösségben: a többleteket elérő országok mennek előre, a deficiteseket pedig a szakadékba rántja a felhalmozott adósságállományuk.
Ezt a rendezést a német kormány jelentős belföldi nyomás alatt kényszeríti ki, eközben azonban az igazságot nem ismertetik meg a helyi közvéleménynyel. A március végén hatályba lépő szabályokkal valójában kőbe vésik a kétsebességes Európa létét, ez sokfelé fog ellenérzést kiváltani, és veszélyezteti az EU politikai kohézióját.
Az adott helyzetben két alapvető változtatást kell foganatosítani. Először: az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap egyszerre szolgáljon a bankok és a tagállamok megmentésére. Ez lehetővé tenné, hogy a szuverén tartozásokat bankválság kiváltása nélkül strukturálják át. A pótlólagos feladat ellenére a mentőcsomag összege ugyanakkora maradna, mert a bankok feltőkésítésére vagy likvidálására fordított pénzzel arányosan csökkenteni lehetne a kormányok által igényelt források értékét. Ha a folyamat részeként a bankokat kivennék a tagállami ellenőrzés alól és őket egységes európai felügyelet alá vonnák, azzal lényegesen javulna irántuk a bizalom.
Másodszor: egységes feltételeket kellene kialakítani, hogy eltüntethetővé váljanak a kockázati kamatfelárak azon országok esetében, amelyek betartják a játékszabályokat. Ezt úgy lehetne elérni, hogy az egyes országok szuverén adósságának többségét át kellene váltani eurókötvényekké. A fennmaradó hányadra a tagállamok saját kötvényeket bocsáthatnának ki, a „kollektív felelősség” záradékának megfelelően. A kockázati felárak így végső soron csak a maastrichti szerződésben megszabott 60 százalékos – GDP-arányos – államadósságon felül jelentkezhetnének.
Az első lépést azonnal meg kellene tenni. A másodikkal várni kellene, mert a német közvélemény még távol áll ennek elfogadásától, jóllehet egyértelműen szükség lenne rá, hogy helyreálljanak az egész Európára egységes játékszabályok. Az EU-t fokról fokra építették fel, eközben az építészek tudták, hogy önmagában minden lépés elégtelen, mert azt továbbiaknak kell követniük. Ennek során mindig bízhattak abban, hogy a felbukkanó fogyatékosságok korrigálásához igénybe vehető lesz a szükséges politikai akarat.
Ez alkalommal viszont a kétsebességes Európa kilátása a politikai kohézió aláásásával fenyeget, megszüntetve azt a képességet, hogy szükség esetén az EU egységesen lépjen fel. Ezért kell világosan felismerni az európai integráció továbbvitelének következő lépését, mégpedig az EU válságmegoldó mechanizmusának életbeléptetésével egyidejűleg. A deficites országoknak másként nem marad reményük arra, hogy valaha is kitörjenek az elrendeltnek látszó sorsukból, bármilyen keményen dolgozzanak is.
