Alacsony szint a tagok többségének

A 11 EMU-tagország éves inflációs üteme 2000 júliusában 2 és 5,9 százalék között volt. Az eltérő mutatók következményeit a PricewaterhouseCoopers jelentése olyan modell segítségével vizsgálja, amely a közös kamatlábat összeveti azokkal, amelyek a tagállamokban alakultak volna ki, ha a monetáris unió nem létezne, és azok független monetáris politikát folytatnának.

A hipotetikus kamatlábakat a cég kutatói John Taylornak, a Stanford Egyetem tanárának szabálya segítségével becsülték. Ez azon a feltevésen alapul, hogy a kormány az infláció szempontjából semleges gazdaságpolitikát folytat, és tekintettel van arra, hogy az infláció a kitűzött cél felett vagy alatt van, továbbá a GDP növekedése a hosszú távú trend körül hol található, azaz, a kapacitások kihasználása mekkora.

A modell számításaiból az következik, hogy az ECB jelenlegi 4,5 százalékos pénzpiaci intervenciós kamatlába a legtöbb ország szempontjából inkább alacsony, ténylegesen 5 százalék körül kellene lennie. Ezt azonban módosítani kell a számításokból adódó plusz/mínusz 1 százalékos és a kapacitáskihasználás plusz/mínusz 1,5 százalékos hibahatárával. Ily módon a közös kamatlábnak 3,5 és 6,5 százalék között kellene lennie, aminek a jelenlegi tényleges 4,5 megfelel. Mivel azonban a számítás eredménye érzékeny a várható infláció becslési módjára, a modell kívánatos közös kamatlába 5-ről 5,75 százalékra emelkedik. Vagyis célszerű lenne jelenleg a 4,5 százalékot kissé emelni.

Ez ellen az eredmény ellen felhozható, hogy júliusban a tagországok inflációs rátájára hatással volt a magas olajár. E nélkül a modellből 4,4 százalékos közös kamatláb adódna. A tanulmány szerint ez a hatás nem lesz tartós. A magas olajárnak fél évig kell tartania ahhoz, hogy jelentősebb befolyása legyen a fogyasztói árakkal mért inflációra. Ha így lesz, költséges hiba a maginflációra hagyatkozni.

A Taylor-féle számításokból -- 1996-tól 2000-ig elvégezve -- az adódik, hogy az euróországok konjunktúrája a monetáris unió kezdete óta inkább egymástól eltérően alakult, semmint összetartott volna. A várható infláció eltérő becsléseit figyelembe vevő változatokból azonban úgy látszik, hogy 1996 és 1998 között a valóságban szűkebb volt a szórás, és a trendek eltérése ezután erősödött fel a 2000 júliusában tapasztalható mértékre.

Országonként vizsgálva kitűnik, hogy a legnagyobb gazdaságok, Német- és Franciaország eltérése a kívánatos kamatlábat illetőleg nem nagy. E két állam adja az övezet lakosságának 70, GDP-jének 72 százalékát. Csoportjukhoz tarozik a számítás szempontjából Ausztria és Belgium is. Ezzel szemben Spanyolország, Hollandia és Finnország esetében a közös kamatláb némileg felidézi a túlfűtöttség veszélyét. Egyelőre nem fenyegeti őket versenyhátrány a többi tagállammal szemben a közös valuta és kamatláb miatt, de ha az olajár magasabb marad, figyelniük kell. Annál is inkább, mert jelenleg egyik országban sem mutatkozik jele fiskális szigorításnak.

Külön esetként foglalkoznak a szerzők Írországgal, ahol az idén júliusig az infláció 6 százalék körül volt az egy évvel korábbi 2-vel szemben, a GDP növekedési üteme évi 10 százalék, ami 4 százalékkal a trend fölött van, az eurókamatláb pedig legalább 400 bázisponttal (4 százalékponttal) az Írországban szükséges szint alatt van. Az ingatlanárak az utóbbi években több mint 20 százalékkal emelkedtek évente, a munkanélküliség 1997-ben 10 százalékos volt, míg jelenleg 5 százalékos.

Az ír fiskális politika eddig inkább a kínálat bővítésével foglalkozott. Valójában a fenti számok jelentőségét nem szabad túlbecsülni a tanulmány szerint, mert a külföldi munkaerő beáramlása, a nők fokozott bevonása, a külföldi tőke bizalma fenntarthatóvá teheti a növekedési ütemet. Az idei inflációt az olajár emelkedésén kívül a cigaretta adójának korábbi emelése egyszeri tényezőként fűtötte.

Az EMU-n kívül maradt EU-tagok közül Görögországban a szeptember eleji 8 százalékos kamatláb leszállítása a közös szintre a csatlakozás után túlfűtöttséget okozhat, ha nem tesznek ellene. Dániában és Svédországban a kamatláb nem különbözik lényegesen az eurókamattól. A brit kamatláb júliusban 6 százalékos volt, és az infláció akkor bizonyult a legalacsonyabbnak az unióban -- EU-módszerrel számítva. Ez az erős font sterlingnek köszönhető. Ha Nagy-Britannia most döntene a csatlakozásról, a kamatláb fokozatos csökkentésével a túlfűtöttség elkerülhető lenne. Ezt megkönnyítené, ha az infláció számításánál áttérnének az EU módszerére, ami mérsékelné az inflációs várakozásokat. Egészében véve a tanulmány azt sugallja, hogy a közös valuta és kamatláb nem okoz megoldhatatlan gazdaságpolitikai nehézségeket.