A Fidesz, a jobboldal és a másik Magyarország

Döntéseink meghozatalakor mindig a nemzet egészének érdekeit tartjuk szem előtt - szólt Orbán Viktor a kormányprogram 1998. július 6-i parlamenti vitájában. A konszenzuális demokráciafelfogást sejtető kijelentésről elhangzása pillanatában tudni lehetett: a vezető kormánypárt stratégiáját nem, legfeljebb retorikáját jellemezheti - ideig-óráig. A Fidesz prominensei ugyanis hatalomra kerülésükkor tisztában voltak azzal: puszta "megmaradásuk", de főként nagyra törő céljaik elérése érdekében nem mozoghatnak azokon a pályákon, amelyeket előzőleg a szocia-listák- kisebbrészt a szabad demokraták - a maguk "ízlése" alapján behatároltak. A tétel visszaigazolható. A kormányfő a 2002. február 16-ai Fidesz-kongresszuson Hannibált idézte: "Vagy találunk egy utat, vagy csinálunk egyet!" Az Orbán-kormány elmúlt négy éve innen nézvést nem annyira az útkeresés, mint inkább az "útcsinálás" fejlődéstörténeteként írható le.

Mindez kiegészült egyfajta szimbolikus politizálással, a polgár fogalmának értelmezésével. Ennek lényege leginkább a millennium megünneplése és a szent koronára kiosztott szerep kapcsán érthető. A Fidesz az "ősök" közül tudatosan helyezte a középpontba Széchenyi Istvánt is: a tulajdonképpen ideoló-giáktól mentesen politizáló párt tőle kölcsönözhette "sem liberális, sem konzervatív, egyszerűen magyar" világnézetét. Annak jegyében, hogy ami nem köthető a baloldalhoz, az a tág keretek között integrálható legyen.

A Fidesz-FKGP-MDF koalíció a gazdasági konjunktúra időszakában került helyzetbe, s tág mozgástere keletkezett a növekedésből fakadó források felhasználásában és újraelosztásában. Vagyis a "külső" körülmények módot adtak arra, hogy a "belső" körülmények megváltoztatása a "napirend" első pontjává emelkedjen. A Fidesz-kormány számára így minden adott volt a tekintetben, hogy megkísérelje az MSZP és az SZDSZ "holdudvarába" tartozó nómenklatúra és klientúra, az inkább vagy kevésbé elkötelezett gazdasági érdekcsoportok befolyásának megnyirbálását és/vagy e csoportok átcsábítását saját táborába. Lehetőség nyílt arra is, hogy ahol kell, megteremtsék, ahol ez megtörtént, megerősítsék saját hatalmi, politikai, gazdasági és kulturális pozícióikat, stabilizálják szavazótáborukat.

Bízvást tekinthetjük kiindulópontnak a Fidesz 1998. évi választási kampányában használt "kevesebbet, mint rendszerváltást, többet, mint kormányváltást" szlogent. A Fidesz négy évvel ezelőtti üzenetei közül ez az, amelyet "megalkotói" komolyan vettek és iparkodtak megtölteni tartalommal. Magyarán: a "tervet" hajthatatlanul alkalmazták mind a kormányzati szisztéma kialakításakor - bár a koalíciós kényszert akkor még nem hagyhatták figyelmen kívül -, mind a pártstruktúra átformálásakor, mind a társadalmi-politikai intézményrendszer vízióikhoz igazításakor, mind pedig a párt társadalmi beágyazottságának elmélyítésére is hivatott - ha tetszik - klientúraépítéskor. A "másik", polgárinak nevezett Magyarország "építésekor" a kormány elsőrendűen nem a "nemzet egészét" foglalkoztató kérdésekre adandó válaszokat kereste, hanem legyőzendőkben és győztesekben gondolkodott.

Az Orbán-kormány taktikájának és stratégiájának első számú formálója és főszereplője természetesen a miniszterelnök volt és maradt. Határozottságával, keménységével és erőszakosságával, továbbá azzal a tulajdonságával, hogy egy probléma vagy feladat megoldásakor általában nem az adott szituációból indult ki, hanem abból, miként lehet a körülményeket kedvezővé tenni. Orbán Viktor és a Fidesz haladéktalanul világossá tette: nem fogadja el az íratlan szabályokat. (Ez nemegyszer - az ellenzék szerint gyakran, vagy szinte mindig - kiegészült a törvényes és alkotmányos keretek feszegetésével.)

A kormány gyorsaságának, "ajtóstul a házba", avagy "az nevet, aki először üt" politikájának kézenfekvő bizonyítéka a társadalombiztosítási önkormányzatok rapid megszüntetése. A parlament 1998. évi, nyári rendkívüli ülésszakán meghozott döntés képbe helyezte azokat, akik bíztak védettnek vélt pozícióik megőrzésében. (A köztisztviselői menedzserrétegben végrehajtott személycserék mennyisége ugyanakkor - lapunk akkori közlései tanúskodnak erről - nem haladta meg a Horn-kormány startjakor végrehajtott változtatásokét.)

A Fidesz-domináns koalíció erőpolitikáját a gazdasági érdekérvényesítés mellett a leglátványosabban az Országgyűlés szerepének újraértékelése jellemezte. A párt három legerősebb emberének egyikét a házelnöki székbe ültető Fidesz nem rettent meg attól, hogy szűkítse - az alkotmányban és a házszabályban felejtett joghézagokat kihasználva, az oppozíció szerint a csak egyféleképpen értelmezhető passzusokat áthágva - az ellenzéki jogosítványokat. Kínálkozó példa az Országgyűlés munkarendjének átformálása, amivel sikerült kiiktatniuk a parlamentből a napi politikai vitákat. Beszédes az is, hogy egyetlen, ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságot sem hoztak létre.

Ma már egyértelmű: noha jelenidejűleg fontos szerepet tulajdonítottunk a kormányzati stabilitás - egyáltalán, a kormányzóképesség - szempontjából Torgyán Józsefnek és az FKGP-nek, valójában a kezdetektől fogva a Fidesz akarata érvényesült. A kormányzati struktúra véglegesítésekor ugyan Orbán Viktornak kompromisszumokat kellett kötnie, ezek súlya azonban - utólag - eltörpül a kisgazdapárt bázisának beolvasztása és a pártelnök partvonalon kívülre taszítása mellett. Már az első lépés döntő volt: miután a választások éjszakáján Orbán Viktor bejelentette, a jobban szerepelt kisgazda jelöltek javára visszalépnek a fideszesek, Torgyán József máris lépéshátrányba került. "Lemaradásán" akkor sem sikerült faragnia, amikor az államfőválasztáskor vagy a kétéves költségvetés elfogadásakor talán lehetősége lett volna rá.

Amikor a minisztériumok és a miniszterek kialakításáról-kinevezéséről megállapodtak, a Fidesz kiküzdötte, hogy Torgyán ne hozhasson létre egyetlen hatalmas, földművelést, vidékfejlesztést, környezetvédelmet, közlekedést, hírközlést - százmilliárd forintos területeket - magában foglaló csúcsminisztériumot. Amivel elérte, hogy a kisgazda elnök "egy személyben" képtelen legyen felmondani a koalíciót. Számítása hároméves távlatban vált be: a kormányból "szép szóval" eltávolított kisgazda politikus később hasztalan igyekezett követésére bírni minisztereit, s ezáltal magával rántani a politikai senki földjére a kormányzatot. A Torgyán-probléma kezelésekor Orbán Viktor kételyek nélkül alkalmazta a kamarillapolitikában jártas elődének munkásságára is jellemző taktikát. Évekig hagyta nem csak beszélni, "garázdálkodni" is a Torgyán-csapatot, s közben lassan, kitartóan elszívta erejét és támogatóit.

Torgyán József bukásával hárult el az utolsó akadály az elől is, hogy a Fidesz maradjon a jobboldal egyetlen számottevő pártja, azaz lényegében közös platformra keveredtek a pólus politikai erői. (A MIÉP külön kérdés: ez a formáció nem feltétlenül jobboldali, nagy valószínűséggel nem integrálható, és szinte bizonyosan nem koalícióképes - bár erről csak a választások eredményeinek ismeretében alkothatunk érvényes véleményt.) Figyelemre méltó, hogy míg 1998 májusát megelőzően a Fidesz politikusai rendre vázolták vízióikat a majdani jobbközép gyűjtőpártról, addig diadaluk után felhagytak ennek módszeres emlegetésével. Az integráció anélkül ment végbe, hogy siettették volna.

Az Orbán-féle hatalmi-kormányzati struktúra kapcsán kezdetben kulcsfontosságúnak vélhettük a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) létrehozását. A kancelláriával a felismerhető szándékok szerint a kormányon belüli "politikai kormányt" óhajtották megteremteni a politológus-miniszter teóriái alapján, ám a kísérlet - úgy látjuk - nem mindenben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kancellárként viselkedő Orbán Viktor végül leginkább önmagára és szűk körére támaszkodhatott. A sokat emlegetett hatalom nem a MeH-ben, hanem a fideszes "hatos fogatban" koncentrálódott. Sokatmondó, hogy fideszesek nemegyszer éppen ezt az informális "intézményt" titulálták "politikai kormánynak". (Amelynek megbeszélésein amúgy rendszeresen részt vett Stumpf István is.) Ami a MeH-et magát illeti: a kancellária szerény jogalkotói tevékenységet végzett, a referatúrák munkájáról nincsenek érdemi információink - persze amit tenniük kellett (volna), az tipikus háttértevékenység -, s a tanácsadói csoportok tömegeinek tanácsai alig-alig jutottak el a miniszterelnökig.

Összegezve: a Fidesz-kormány négy éve politikai értelemben a kételyektől mentes érdekérvényesítés jegyében telt. A legnagyobb kormánypárt "csendben" elérte, hogy gyakorlatilag "a" kormánypárt legyen. Az FKGP jelenléte indifferenssé vált, az MDF integrálódott. A felépítmény azonban ma még ingatag. A Fidesz befejezett rendszerváltása - avagy több mint kormányváltása - a párt pozícióinak végleges megerősítését feltételezi. Ha a Fidesz megnyeri a választásokat, az áttörést hozhat számára: diadal esetén politikai síkon értékelhető előnyre tesznek szert az MSZP-vel szemben, de ennél fontosabb, hogy társadalmi síkon felzárkóznak. Ha veszítenek, a parlament második legerősebb frakciójával kísérelhetik meg a talpon maradást.

A "másik Magyarország" építését azonban szinte kezdhetnék elölről. Következésképpen a kormány igyekezete - saját szempontjai szerint - csak az áprilisi fejlemények ismeretében nevezhető sikeresnek vagy sikertelennek.

Gazda Albert, a Világgazdaság munkatársa