"Kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás" - az Orbán-kormány négy éve (2. gazdaságpolitika)

A - többször tervezési hibákkal készített - költségvetés az első két évben szigorúnak számított, csupán a választások közeledtével lazult valamelyest a fegyelem. A mértéktartó fiskális politika többek között az alulbecsült infláció okozta bevételtöbbletek segítségével valósulhatott meg. (Ráadásul ezek nagy részét a kormány csak "papíron" költötte el, valójában a választások előtti időszakra hozta át.)

A - bevételekhez képest - mértéktartó állami költekezés mellett azért nyílt mód látványos programok meghirdetésére, illetve bizonyos terülteken életszínvonal-javító intézkedésekre, mert a gazdasági növekedésből származó többletjövedelem jelentős részére igényt tartott az állam. Az 1999-es adócsökkentések után gyakorlatilag megállt az állam visszahúzódása a gazdaságból, a jövedelemcentralizáció nem csökkent tovább. Mindez azt jelenti, hogy a kormány a gazdasági szereplők teljesítménynövekedéséből származó többletforrások körülbelül 40 százalékára folyamatosan igényt tartott.

Hogy az állam nem olyan mértékben vonult vissza,

ami a reálbevételek szinten tartását jelentette volna, érthető, hiszen a gazdasági növekedésből számos többletfeladat is jelentkezett, például a közalkalmazottak bérhelyzetének rendezése. A jövedelem-újraelosztási arány változatlan szintje azonban már kifejezetten gazdaságfilozófiai véleményt tükröz. Ezt árulják el azok a kormányzati számítások is, amelyek időről időre megjelennek, és az állam gazdasági növekedésben játszott szerepét próbálják számszerűsíteni. Ezek láthatóan abból indulnak ki, hogy mennyivel lett volna alacsonyabb a GDP-növekedés, ha a kormány nem költi el ezt a pénzt, elfeledve, hogy a valós alternatíva úgy szólna: menynyiben változott volna a gazdasági teljesítmény, ha újraelosztás helyett adócsökkentéssel a gazdaságban hagyja a jövedelem egy részét. Erre a kérdésre természetesen lehetetlen pontos választ adni, még a szám előjele is kérdéses. (Megjegyzendő, hogy a modern közgazdasági elméletek többnyire hatékonyabb elosztónak tekintik a piacot, mint az államot.)

Az előző évek retorikája ellenére a makrogazdaság-politika csupán a ciklus felétől vált kifejezetten "növekedésorientálttá". A kormány ambiciózus gazdaságélénkítési törekvései, s az ennek következtében fellazuló költségvetési politika ellenére nem jogosak a félelmek, melyek az egyensúly megbomlásáról vagy egyéb veszélyekről szólnak. Az Orbán-kormány hozzávetőleg hasonló egyensúlyi és növekedési viszonyok között adja át a gazdaságot az új kabinetnek, mint amilyenben ő kapta.

Mindez azt is jelenti, hogy az a kormány által gyakran hangoztatott állítás, miszerint a gazdaságpolitika átalakította a gazdaság - mértéktartóbbak szerint a növekedés - szerkezetét, nem állja meg a helyét. Ezzel kapcsolatban az állam sokkal kevesebbet tehet, mint ahogy azt magáról képzeli. A gazdaság struktúrája egyáltalán nem változott meg, továbbra is jellemző rá például a duális szerkezet. Vagyis létezik egy külföldi tulajdonú, kizárólag exportra termelő nagyvállalati szféra, illetve a magyar kis- és középvállalkozások belföldi keresletet kielégítő, világpiacokon - üzemméreti vagy technológiai okokból - nem versenyképes szektora. A kettő közötti szakadék (például a beszállítói tevékenységen, vagy néhány cég feltámadó exporttevékenységén keresztül) valamelyest csökkent, de ez inkább tekinthető természetes folyamatnak, mintsem a kormányzat piac ellenében meghozott erőfeszítései következményének.

A növekedést vizsgálva ugyanez a helyzet. A tavaly felgyorsult bérkiáramlás okozta keresleti szerkezetmódosulást ugyanis egyáltalán nem nevezhetjük radikális struktúraváltásnak. Egyrészt azért nem, mert ez egyértelműen a választási ciklushoz kötődő ingadozás, másrészt pedig azért, mert teljesen nyilvánvaló, hogy hosszú távon nem tartható fenn a lakossági fogyasztás GDP-növekedést meghaladó bővülési üteme. Eddig minden négyéves periódusra igaz volt, hogy annak elején lassabb, majd a választási év előtt hirtelen nagyobb lakossági fogyasztásnövekedés következik be. A termelési oldalon lezajlott változások szintén a belső kereslet növekedésével, illetve a világgazdasági recesszióval függnek össze.

Ennek következtében esett vissza az ipari termelés dinamikája, növekedtek a szolgáltatások az átlagosnál nagyobb mértékben, miközben a mezőgazdaság teljesítménye az elhúzódó szerkezetváltás és az időjárás függvényében alakult.

Azok a valós szerkezeti módosulások, melyek megfigyelhetők, többéves trendek folytatódását jelentik. Ilyen például az idegenforgalmi ágazat sikere, melynek nemzetgazdasági mércével mért jelentősége a mostani ciklusban vált nyilvánvalóvá, de kellemetlen jelenségként megemlíthetjük a beruházások volumennövekedésének csökkenését. Hosszabb távon ez mindenképpen a bővülési kilátások romlását jelentheti.

A dinamikus gazdasági növekedés megteremtette a tartós keresetemelkedés lehetőségét. Ennek következtében az 1999-2001-es időszakban folyamatosan növekedtek a reálbérek, de ennek mértéke igen eltérő volt. Az elmúlt két év béralakulása különösen szembetűnő, hiszen 2000-ben kirívóan alacsony, tavaly viszont igen magas hivatalos adat jelent meg a reálkeresetekről. Előbbinek elsődleges oka a várakozásokat jóval meghaladó infláció volt. Az 5,2 százalékos GDP-bővülés melletti 1,9 százalékos keresetemelkedés az 1997 óta tartó dinamikus növekedés időszakának legalacsonyabb üteme. Sok kutató a rejtett megszorítás éveként jellemzi ezt az esztendőt, amiben talán van némi túlzás, de kétségtelen, hogy az infláció alaposan megcsapolta a kereseteket, cserébe pedig feltöltötte az államkasszát. 2001-ben egyértelműen a választások előtti költekezési láz fogta el a kormányzatot, amikor majdnem 10 százalékos reálkereset-növekedéshez juttatta a költségvetési szektort. Ezzel egyébként akkora jövedelememelkedést generált, hogy a költségvetési szektorban az átlagos nettó kereset meghaladja a versenyszférában mért szintet. Ez azonban igen nagy különbségek mellett ment végbe. Miközben a köztisztviselők keresete - különösen tavaly - dinamikusan nőtt, az egészségügyi ágazatban dolgozók hároméves reálkereset-növekedési adata szinte csak az egyszeri jutalmaknak köszönhetően pozitív.

A versenyszektor béralakulásába is beavatkozott a kormány, amikor drasztikusan megemelte a minimálbéreket. Makrogazdasági szemmel nézve ennek két hatását érdemes kiemelni. Az egyik, hogy a vállalkozások megemelkedő bérköltsége ellehetetleníti, vagy legalábbis nehéz helyzetbe hozza azokat a vállalkozásokat, amelyek az alacsony bérszínvonalnak köszönhetik piacképességüket. Ennek kedvező olvasata is van, hiszen elősegíti a bérfelzárkózást az Európai Unióhoz. A másik hatás a bérek torlódása, vagyis a teljesítménykülönbségek díjazására nem marad elég keret.

Az elmúlt 10-12 év gazdaságpolitikai folytonosságát még a költségvetési politikánál is jobban mutatja a monetáris feltételrendszer alakulása. A csúszó leértékeléses árfolyamrendszert az új kormány három éven keresztül fenntartotta, ami biztosította a kiszámíthatóságot, és a forint lassú reálfelértékelődését. Ugyanakkor a külső, illetve belső sokkok hatására a korábbi évek látványos dezinflációja megállt. 1998 végétől 2001 közepéig 10 százalék körül mozgott az éves árszínvonal-emelkedés üteme. Ez a tény, illetve az árfolyamrendszer fenntartásának komoly költségei a jegybankelnököket a csúszó leértékelés megszüntetésére sarkallta. Annak, hogy végül is erre csak 2001 májusában került sor, inkább politikai, mintsem szakmai okai vannak.

A szélesebb sávban szabadon lebegő forint gyorsan felértékelődött, veszteségeket okozva ezzel a hazai tulajdonú exportcégeknek, jótékonyan hatva ugyanakkor az inflációra. Ráadásul a leeső olaj- és élelmiszerárak robbanásszerű emelkedésének kifulladása még az előbbi tényezőnél is nagyobb mértékben járult hozzá az újból meginduló árindexcsökkenéshez. Így, bár az antiinflációs politika csak az utolsó szűk egy évben ért el sikereket, jó kilátásokkal kecsegtető helyzetet hagy az új kormányra.

Összességében elmondható, az elmúlt négy év folytonosságot jelentett a magyar makrogazdasági politikában. A gazdaságpolitikai irányítók döntései nem térítették le az egyensúlyi növekedési pályáról a gazdaságot, ennél sokkal többet pedig egy erősen nyitott, kis gazdaságban nem is nagyon remélhetünk a fiskális és monetáris politika eszközeitől. Mindez akkor is igaz, ha a "kommunikált" és a valódi gazdaságpolitika - különösen a hatások értelmezésében - gyakran eltért egymástól. Hogy a gazdasági növekedés adta lehetőségeket a kormány hogyan használta ki, arra a részterületek értékelésekor derülhet fény. Annyi bizonyos, az erős állam koncepciója a makrogazdasági döntésekben is érezhető volt, ami a kissé idejétmúlt "ókeynesi" iskola jegyeit tükrözi. Mindez választások előtti időszakban természetes jelenség, ugyanakkor hoszszabb távon (többéves időhorizonton) veszélyessé válhat. Az elmúlt négy esztendő makrogazdasági politikáját értékelők minden bizonnyal két kérdésben lesznek igazán megosztottak: megfelelő időpontban történt-e az árfolyamrendszer változtatása, illetve a támogatási politika helyett szerencsésebb lett volna-e az adócsökkentés politikáját alkalmazni. Véleményünk szerint az utóbbi kérdésre igen a válasz, az előbbire pedig az, hogy egy korábbi időpont talán nagyobb sikerrel kecsegtetett volna.

Madár István

A szerző a Világgazdaság munkatársa