Egy társadalmi-gazdasági megállapodás esélye (2.)
>> Indirekt próbálkozások a bérek befolyásolására
A nominális keresetváltozás makrogazdasági szerepének, hatásának megértése azért is fontos, mert amikor a gazdaságpolitika, egyes céljait érvényesítendő, bizonyos eszközöket vet be (vagy bevetésüket szorgalmazza), akkor gyakran kerülő utakat alkalmaz, illetve keres ahhoz, hogy a befolyásolni kívánt folyamatok szempontjából valójában meghatározó jelentőségű béralakulásra hatást gyakoroljon. Két példával szeretném kissé komplexre sikerült állításomat alátámasztani.
Amikor az MNB bevezette az inflációs célkitűzés rendszerét, akkor - helyesen - azt a reményét is megfogalmazta, hogy e rendszer összehangolhatja az inflációs várakozásokat, egyszersmind egyértelmű jelzéseket adhat arra nézve, hogy nagyjából milyen arányú nominális béremelési igények reálisak/fedezhetők a versenyszektorban. A nemzetközi versenynek kitett szektorban tapasztalt tavalyi 14,5 százalékos és az idei 12 százalék feletti béremelkedés (s valószínűleg az előbbieket kísérő foglalkoztatottságcsökkenés is) jelzi: az inflációs célkitűzés rendszere nem volt eléggé hiteles, így nem is koordinálhatta az inflációs várakozásokat, és nem mérsékelte kellően a nominális keresetek emelkedését. Ez a fejlemény - a fiskális expanzióval együtt - szerepet játszhat abban, hogy az MNB inflációs előrejelzése magasabb lehet az inflációs célnál.
Hogyan tud erre a jegybank reagálni? Emelheti a kamatokat, hogy erősítse az árfolyamot, amivel persze fokozhatja a termelékenységjavulással nem fedezett béremelkedés, valamint a cégek hazai árainak stagnálása (külföldi értékesítési áraik csökkenése) közötti feszültségből adódó gondokat. A kedvezőtlen tapasztalatok alapján azonban egyáltalán nem biztos, hogy mindez elejét veszi a további, makrogazdaságilag megalapozatlan - a közületi kereseteket részben követő - béremelkedésnek (és az esetleges további létszámleépítésnek). Ez a példa arról szól, hogy a monetáris politika kommunikált céljai, illetve eszközei eddig nem igazán bizonyultak alkalmasnak arra, hogy a béralakulást - amelyre pedig e politika kifejezetten hatást szeretne gyakorolni - a szándékolt módon és mértékben befolyásolják.
A másik példa - a kinyilvánított gazdaságpolitikai szándékokat tekintve - az előbbivel látszólag éppen ellentétes. Amikor azt halljuk, hogy gyengébb árfolyamra lenne szükség ahhoz, hogy a hazai exportőrök (általában a hazai termelők) nemzetközi versenyképessége javuljon, akkor - amint az előzőekben láthattuk - valójában nem az árfolyamról van szó, hanem arról, hogy miképpen javítható a hazai termelők nemzetközi költség-versenyképessége. Miközben ennek rendkívül bizonytalan kimenetelű formája a hazai valuta árfolyamának gyengítése, a béremelkedés ütemének visszafogása csakugyan alkalmas lehet arra, hogy - a várt külső fellendülés, továbbá export-, termelés- és termelékenységbővülés alapján - javítsa a gazdaság külső versenyképességét. Mi több: a keresetnövekedés viszszafogása kifejezett feltétele lehet annak, hogy a magyar gazdaság élni tudjon a nemzetközi fellendülés adta lehetőségekkel.
E két példának kétféle tanulsága van. Az egyik: a gazdaságpolitika különféle ágai, bonyolult áttételekkel, néha kimondott, gyakran azonban ki sem mondott formában, céljaik eléréséhez a nominális béreknek vagy azok reálértékének befolyásolására törekednek. A másik tanulság az, hogy e tényleges cél kerülő utakon való elérésére irányuló törekvés egyszerre bizonyulhat eredménytelennek és indokolatlanul költségesnek.
>> Társadalmi paktum a gazdasági stabilitásra
E kedvezőtlen tanulságokból is merítve, a kormánynak és a jegybanknak közösen kell kidolgoznia egy megalapozott és hiteles (vagyis nem csupán papíron megvalósítható), középtávon követhető "optimális" makrogazdasági pályát, amelynek legfontosabb nominális jellemzője a többé-kevésbé folyamatos dezinfláció lehetne, illetve az, hogy a szükséges időpontokra teljesüljenek az eurózónához - a gazdasági és monetáris unióhoz (gmu-hoz) - való 2007. évi csatlakozás feltételei. E program fontos alkotórésze lenne a dezinfláció pályájával konzisztens nominális béralakulás - számításokkal alátámasztott - bemutatása (a versenyszektorban, illetve azon kívül). A nominális jellemzőket tekintve azért nevezem a kérdéses pályát "optimálisnak", mert ebben a nominális béralakulás nem előrejelzésen alapulna (mely utóbbinak nyilván figyelembe kellene vennie a folyamatok tehetetlenségét, a visszafelé tekintő indexálás lehetőségét stb.), hanem azon a kifejezett kívánalmon, hogy legyen összhangban a dezinfláció középtávú pályájával.
Az optimális pálya mellett azonban két másikat is ki kellene dolgozni, éspedig nem pusztán tárgyalástechnikai okokból, hanem főképpen azért, hogy mindenki (s nem csupán a munkavállalók és a munkáltatók képviselői) számára világosak legyenek az alternatívák. Az egyiket a gazdaság lehetőségeit meghaladó reálbérigények, illetve ennek megfelelő nominális béremelkedés jellemezné alkalmazkodó monetáris politika és az infláció beragadása/gyorsulása mellett. Kiderülne: ezt a pályát a nemzetközi versenyképesség romlása és olyan makrogazdasági folyamatok jellemeznék, amelyek az EU-tagsággal sem egyeztethetők öszsze. A másikat éppen ellentétes monetáris politikai magatartás jellemezné: ebben a megcélzott dezinflációhoz mérten túlzottnak bizonyuló nominális béremelkedés folyamatos monetáris restrikcióval kapcsolódna össze. Ez utóbbi pálya is együtt járna a versenyképesség romlásával, de egyes nominális mutatókat tekintve az ország EU-, illetve gmu-kompatibilissé válhatna. Csakhogy a csatlakozáshoz szükséges reálgazdasági fundamentumok - elsősorban a reálgazdasági felzárkózás képességének - hiánya előbb-utóbb visszaütne.
A szakmailag alátámasztott alternatívák kidolgozása után lehetne a társadalmi partnerekkel tárgyalásba kezdeni arról, hogy nyújtsanak támogatást egy olyan középtávú gazdasági stratégiához, amely egyidejűleg törekszik a dezinflációra és a gazdaság versenyképességének javítására, ezek által pedig arra, hogy biztosítva legyenek a gazdaság és a reálbérek tartós növekedésének a feltételei. Amennyiben a társadalmi partnerek hajlandók rövidebb távú kompromisszumokra, egyetértésre lehetne velük jutni abban, hogy egy viszonylag alacsonyabb nominális bérdinamika nemcsak a dezinflációt mozdíthatja elő, hanem középtávon a gazdaság, valamint a reálbérek gyorsabb növekedését is. E tárgyalások során a kormánynak (az MNB támogatásával) azt kellene nagyon világosan bemutatnia, hogy az összehangolt dezinfláció - amely a bérek és az árak emelkedésének előre látható/egyeztetett lassulásán és a monetáris kondíciók ezekkel összhangban álló, fokozatos lazításán alapulhatna - lényegesen mérsékelné a további inflációcsökkentés költségeit.
Ha sikerülne egy ilyen, a dezinflációt és a versenyképességet egyszerre előmozdító program feltételeiben a munkavállalókkal és a munkáltatókkal megállapodni - e megállapodáshoz nyilván nemcsak a munkavállalók, hanem a munkáltatók képviselőinek támogatása is szükséges, s ehhez a kormányzatnak (adócsökkentés formájában) magának is hozzá kellene járulna - akkor a létrehozott társadalmi megállapodásnak a közmegegyezés kifejezéseként való széles körű meghirdetése a dezinflációt (az inflációs várakozások csillapításával) támogató, fontos kommunikációs eszközzé válhatna. Nem árt nyomatékosan hangsúlyozni: a programtól és az arra épülő megállapodástól nem azt kell várni, hogy azt valamely szervezetek az árakra és a bérekre vonatkozó konkrét feladatokra bontják le. Érdemes megismételni: a megállapodás lényege az az üzenet lenne, hogy a közmegegyezés a mérsékelt béremelkedésen alapuló dezinflációt támogatja. Az egyik legfontosabb eredmény az lehetne, hogy a megállapodás erőteljes kommunikálása és kezdeti sikere nyomán a gazdaság szereplői előretekintő módon, nem pedig a múltbeli tapasztalatok alapján alakíthatnák ki elképzeléseiket a bérek és az árak jövőbeni alakulásáról.
>> A gmu-hoz való csatlakozás időzítése
Befejezésül arról szólok, hogy egy az előzőekben körvonalazott típusú társadalmi megállapodást jelentősen támogathat s az általa kijelölt korlátok betartását elősegítheti, ha létezik egy végcél - vagyis egy olyan ügy, amely számottevő társadalmi támogatást élvez, s amiből levezethető a program időzítése, annak részleteivel együtt. Ilyen ügy lehet az EU-hoz, majd pedig a gmu-hoz való csatlakozás.
Ezzel a kérdéssel azért foglalkozom külön, mert tudom, hogy sokan, akik egyébként egyetértenének egy dezinflációt előmozdító társadalmi paktummal, szkeptikusak a viszonylag gyors gmu-csatlakozás hasznait illetően, s túlságosan nagynak vagy egyenesen vállalhatatlannak tartják azokat az alkalmazkodási költségeket, amelyeket az eurózónához való "gyors" csatlakozásnak tulajdonítanak. A gyors jelző azért szerepel idézőjelben, mert szó sincs 2007 előtti csatlakozásról, és egy kiegyensúlyozott növekedésre irányuló, társadalmi megegyezésen alapuló dezinflációra törekvő középtávú makrogazdasági programnak mindenféle külső cél, illetve fegyelmező erő nélkül is nagyjából a gmu-csatlakozás feltételeit jelentő nominális és fiskális célok öt év távlatában való elérését kellene kitűznie.
Magam kétféle megfontolást tartok perdöntőnek a gmu-hoz csatlakozás időzítésével kapcsolatban. Az egyik az, hogy, miután felvételt nyertünk az EU-ba, mindenképpen olyan makrogazdasági politikára lennénk szorítva, ami a gmu-csatlakozással konform - anélkül, hogy élveznénk magának az eurózóna tagságának az előnyeit. A másik, sokkal fontosabb szempont: mindaddig, amíg az eurózónán kívül vagyunk, s létezik a forint, a magyar gazdaság és gazdaságpolitika rendkívül sebezhető marad. Egyszerre van kitéve a túlzott tőkebeáramlásnak (a forint túlzott erejének és/vagy a sterilizált intervenció kényszerének) és a tőke váratlan kiáramlásának, de kifejezett spekulatív támadásoknak is. Ezt a bizonytalanságokkal és ellentétes veszélyekkel terhelt időszakot a lehető legrövidebbre kellene szorítani.
Mindezeket és a gmu-csatlakozás voltaképpeni hasznait - így a kamatszínvonal csökkenését és a fizetési mérlegkorlát lazulását - figyelembe véve úgy vélem, hogy a társadalmi megállapodás rövidebb távú céljává az EU-csatlakozás feltételeinek megteremtését kellene megtenni; végső, 2007. évi céljaként pedig az gmu-csatlakozás elérését lehetne megjelölni.
>> Néhány záró megjegyzés
Egyes várható bírálatokat megelőzendő sietek hangsúlyozni: írásomnak nem az volt a célja, hogy egy megvalósítható középtávú makrogazdasági program részleteit kidolgozza, amiként az sem, hogy egy erre épülő társadalmi megállapodás intézményi és technikai feltételeit bemutassa. Célom elsősorban az volt, hogy felhívjam a figyelmet arra: egy széles támogatást élvező társadalmi-gazdasági megállapodásban igen jelentős lehet az egyszerre dezinflációs és versenyképesség-javító potenciál, amely lehetőséget eddig nem használtunk ki. Ezzel azonban nem kívántam a költségvetési kiigazítás szükségességéről elterelni a figyelmet - a makrogazdasági egyensúly helyreállítása, majd fenntartása elkerülhetetlenné tesz egy kezdetben erőteljesebb, majd időben széthúzott, 2005-2006-ig tartó, egyenletes államháztartási deficitcsökkentést. Elsősorban annak a meggyőződésemnek igyekeztem hangot adni, hogy az infláció csökkentésében a monetáris szigornak van alternatívája. A nominális bérek és az árak - megállapodáson alapuló - összehangolt dezinflációja ugyanis lehetőséget teremthet arra, hogy az infláció csökkenése számottevő gazdasági-társadalmi költségek nélkül, és a monetáris kondíciók lazítása mellett következzék be.
A várható bírálatoknak egy másik iránya nyilván azt emeli ki, hogy az előzőekben körvonalazott társadalmi megállapodás gondolata naivitás. Sokan állítják: a társadalmi partnerek, különösen a szakszervezetek nem fognak ilyen típusú megállapodásba belemenni. Korábban is volt szó ilyen megállapodásról, de nem sikerült létrehozni - nyilván nem véletlenül.
Persze lehet, hogy nem fog menni, de ha van esély a megállapodásra, nem szabad meg nem próbálni. Arra azonban mindenképpen gondolni kell, hogy korábban (1994-ben) túlságosan rossz helyzetben történt kísérlet a megállapodásra: a munkavállalók képviselői nem támogathattak kifejezett reálbércsökkentést. Emellett a korábban elgondolt megállapodás meglehetősen defenzív lett volna (veszélyek elhárítását célozta); ma azonban hosszabb távra szóló, közös támogatást élvező célokat szolgálhatna.
Egyes nemzetközi tapasztalatok mindenesetre biztatók: voltak olyan országok, ahol a dezinflációt és a béralakulást is tartalmazó társadalmi paktumok jelentős szerepet játszottak az inflációs várakozások stabilizálásában, illetve a béralakulás összehangolásában (például Ausztriában és a skandináv országokban), valamint abban, hogy a gmu-csatlakozás feltételei teljesüljenek (például Olasz- és Írországban). Ha Magyarországon mégsem sikerül egyes alapvető célokban társadalmi megállapodásra jutni, akkor megérdemeljük mindazt, ami egy ilyen megállapodás nélkül bekövetkezhet.
