Az államtól vár mentőövet a textilipar

Az iparosítási hajrában felfuttatott magyar textil- és ruhaipar a nyolcvanas években a rubelelszámolású exportpiacok szűkülésével szembesült. A fájdalmas átalakulás (gyárbezárások) után a nyugati bérmunka jelentette a túlélést: a technológiailag, minőségileg és üzletmenetben is egészen más színvonalat igénylő kivitel döntően hozzájárult az iparág modernizálásához. (A legfontosabb gyártató Németország, Hollandia és az Egyesült Államok.) Ennek köszönhető, hogy a keleti piacok kilencvenes évek eleji összeomlása már nem rázta meg ezeket a cégeket, hiszen a folyamat náluk már tíz évvel korábban lejátszódott. Így az ekkoriban kezdett privatizáció is gyorsan lezárult. (2002 elején már csak 2,7 százalékos volt az állami tulajdon, míg a külföldiek részesedése elérte az 56,2 százalékot is.) Ennek nyomán a helyi piacra termelő kicsi és a bérgyártással foglalkozó nagy cégek száma megnőtt, míg a nehezen alkalmazkodó középmezőny kiürült.

A mélypont 1993-ban volt, azóta a kivitel folyamatosan emelkedik. Így történhetett, hogy a textilipar bruttó termelési érték szerinti részesedése a magyar ipari termelésből az 1980-as 6,6 százalékról 1998-ra 3,2 százalékra olvadt, a képviselt exportrészarány 7,7-ről csak 4,3 százalékra fogyott.



Stabilizálódás után újabb gondok



1996-tól az ipar stabilizálódott, a termelékenység javult, ám a kilencvenes évek végére újabb kihívás elé került az ágazat: hiába kapták meg a legjobb minőséget követelő bérmunkákat, azok jövedelmezősége a növekvő költségek miatt egyre csökkent, s világossá vált: tartós túlélést csak a saját anyagos termelés biztosíthat. Ehhez azonban azokra a tervezési, modellezési, értékesítési kapacitásokra lenne szükség, amelyeket a bérmunka fókuszba kerülésekor költségcsökkentési okokból elsorvasztottak.

Az áttérés rendkívül nehéz. Ma a bérmunka részaránya az évi 3-4 milliárd dolláros exportot lebonyolító ágazat termelési volumenében 70, a bevételében 52 százalékot tesz ki. A bérmunka ugyanis alacsony finanszírozási igényű, biztos megrendelést jelent, nincs szükség tervezésre és értékesítésre, ráadásul az alapanyag beszerzésével sem kell törődni. Így a hazai, rendszerint tőkeszegény vállalatok aligha váltják fel önként 5-10 éves kapcsolataikat a valamivel nagyobb, ám jóval kockázatosabb profitot ígérő önálló termelésre.

A gyártók szerint a nehézségek kialakulásában a teljesen átalakult ruházati kiskereskedelem is ludas. A nagykereskedelmi rendszer felbomlott, igazán nagy kiskereskedelmi hálózatok nem jöttek létre, megjelent viszont a gyatra árut nagyon olcsón kínáló lengyel, majd kínai piac, illetve az árakat a végletekig lepréselő hipermarketek. Ezek az alsó kategóriában eladhatatlanná tették a magyar termékeket.

Eközben a felső kategóriában boldogulni kívánó kereskedők a külföldi márkákat preferálják, pedig a hazai gyakran nemcsak olcsóbb, de jobb minőségű is. (Emiatt a legtöbb itthon készült ruhaneműt idegen csengésű márkanévvel látják el.) A csillogó-villogó plázák bérleti díjai miatt az egekbe emelik az árakat, ami miatt a korábban olcsóbb üzletekben vásároló középosztály egy része is a piacokra vagy a hipermarketekbe szorult, a magyar gyártók pedig megrendelés nélkül maradnak. Állítólag nem ritka, hogy a termelői ár duplájáért áll eladatlanul a bevásárlóközpontok boltjainak kirakatában egy-egy jobb minőségű magyar termék.

Miközben a magyar ruhaeladások 25 százaléka a szürkegazdaságot gyarapítja, a regisztrált értékesítés az utóbbi tíz évben a felére esett vissza, amiben közrejátszott a csökkenő belföldi életszínvonal is. (Nem csoda, hogy a Kleider Bauer tavaly májusban végképp kivonult Magyarországról.) Tavaly azonban a trend megfordult: a Gfk adatai szerint 264 milliárd forintért vásároltunk ruhaneműt, szemben a 2000-es 221 milliárddal, ami 16 százalékos emelkedést jelent. Ráadásul az ebben benne lévő cipő 2000-ben mért 25 százalékos részaránya közben 20 százaléka fogyott. Azonban az itthon eladott ruházati termékek mindössze 40 százaléka készül Magyarországon.



Bizonytalan jövő



A textil- és ruházati ágazatok sajátossága a nagy élőmunkaigény. Az iparban foglalkoztatottak több mint 10 százaléka, közel 125 ezer ember itt dolgozik, a költségek tetemes részét a bérek teszik ki. A rendkívül nyomott keresetek miatt hatalmas volt az alkalmazotti elvándorlás, ám még ez sem volt elegendő a versenyképesség megtartásához. A talpon maradás érdekében a hódmezővásárhelyi Hódiköt például már több termékének gyártását áthelyezte Romániába. Erre tett rá még egy lapáttal a két minimálbér-emelés.

A másik gond, hogy a ruházati ágazatban a valutaárfolyam hatása egy oldalon jelentkezik, mivel a bevételt jelentő bérmunka árát dollárban vagy euróban előre rögzítik, miközben a költségek jellemzően forintban merülnek fel. A harmadik probléma az, hogy a kevesebb megrendelés miatt sok vállalat képtelen folyamatosan lekötni kapacitásait, az állásidő költsége pedig az év többi részének minimális nyereségét is elviszi.

Nem csoda, hogy az elmúlt években sorra jelentenek csődöt vagy szűnnek meg a textil- és ruhaipari vállalatok. A nehézségekkel küzdők között találjuk a kaposvári és a szegedi ruhagyárat, a BCB Egyesült Textilműveket, a kőszegi posztógyárat s legújabban a győri Gardéniát is.

Az ágazati elkeseredettséget mutatja, hogy tavaly augusztusban a több mint hatvan textil-ruházati, bőr- és cipőipari céget tömörítő, 1990-ben alakult Magyar Könnyűipari Szövetség a tb-járulékok csökkentését, a minimálbér-emelés hatásának kompenzálását kérte a kormánytól. Legfontosabb érvük, hogy a bérhez kötődő megemelt kiadások a nagyobb élőmunkaigénnyel dolgozó ágazatokat sújtják a leginkább.

Miután eredményt nem értek el, az idén június végén a legnagyobb cégek tárcaközi válságbizottság létrehozását kérték, s azt javasolták, hogy a fix egészségügyi hozzájárulás a bér három százaléka legyen, a 2,5 százalékos munkaadói járulékot és a szaképzési hozzájárulás 75 százalékát pedig tarthassák maguknál az iparág cégei, "különben az iparág fél éven belül összeomlik".

A probléma valójában az, hogy a nyolcvanas éveket csak azok a vállalatok élték túl, amelyek az olcsóbb munkaerőből adódó költségelőnyüket kihasználva bérgyártásba fogtak. Csakhogy ami egyedi cégek szintjén racionális, ágazati szinten nem az: a bérkülönbségek nem tarthatók örökké, a felzárkózás különösen az uniós csatlakozással felgyorsul. Így nem csak egyes cégek versenyelőnye szűnik meg, hanem az egész ágazaté, pedig gyenge tőkeerejük és a külső kényszer hiánya miatt a vállalatoknak piacképes saját termékük csak elvétve van. A hatalmas alkalmazotti szám miatt azonban úgy tűnik: a vállalatok gazdasági rövidlátását az államnak kell korrigálnia. A szövetség javaslatai azonban legfeljebb ideig-óráig jelentenének - rendkívül költséges - megoldást, ráadásul hiányoznak belőle a stratégiaváltásra ösztönző elemek is.



A nyolcvanas évek válságából nyugati bérmunkával kilábaló textil- és ruhaipar megélhetését az alacsony bérekre alapozta. A nyugati kivitel látványos minőségi és szakmai fejlődést hozott, ám a saját fejlesztőapparátus leépítésével járt együtt. A minimálbér-emelések és a keleti versenytársak megjelenése eltüntette a magyar költségelőnyt, a sávszélesítés óta erős forint további tehertételt jelent.

Juhász Péter

Az iparosítási hajrában felfuttatott magyar textil- és ruhaipar a nyolcvanas években a rubelelszámolású exportpiacok szűkülésével szembesült. A fájdalmas átalakulás (gyárbezárások) után a nyugati bérmunka jelentette a túlélést: a technológiailag, minőségileg és üzletmenetben is egészen más színvonalat igénylő kivitel döntően hozzájárult az iparág modernizálásához. (A legfontosabb gyártató Németország, Hollandia és az Egyesült Államok.) Ennek köszönhető, hogy a keleti piacok kilencvenes évek eleji összeomlása már nem rázta meg ezeket a cégeket, hiszen a folyamat náluk már tíz évvel korábban lejátszódott. Így az ekkoriban kezdett privatizáció is gyorsan lezárult. (2002 elején már csak 2,7 százalékos volt az állami tulajdon, míg a külföldiek részesedése elérte az 56,2 százalékot is.) Ennek nyomán a helyi piacra termelő kicsi és a bérgyártással foglalkozó nagy cégek száma megnőtt, míg a nehezen alkalmazkodó középmezőny kiürült.

A mélypont 1993-ban volt, azóta a kivitel folyamatosan emelkedik. Így történhetett, hogy a textilipar bruttó termelési érték szerinti részesedése a magyar ipari termelésből az 1980-as 6,6 százalékról 1998-ra 3,2 százalékra olvadt, a képviselt exportrészarány 7,7-ről csak 4,3 százalékra fogyott.

1996-tól az ipar stabilizálódott, a termelékenység javult, ám a kilencvenes évek végére újabb kihívás elé került az ágazat: hiába kapták meg a legjobb minőséget követelő bérmunkákat, azok jövedelmezősége a növekvő költségek miatt egyre csökkent, s világossá vált: tartós túlélést csak a saját anyagos termelés biztosíthat. Ehhez azonban azokra a tervezési, modellezési, értékesítési kapacitásokra lenne szükség, amelyeket a bérmunka fókuszba kerülésekor költségcsökkentési okokból elsorvasztottak.

Az áttérés rendkívül nehéz. Ma a bérmunka részaránya az évi 3-4 milliárd dolláros exportot lebonyolító ágazat termelési volumenében 70, a bevételében 52 százalékot tesz ki. A bérmunka ugyanis alacsony finanszírozási igényű, biztos megrendelést jelent, nincs szükség tervezésre és értékesítésre, ráadásul az alapanyag beszerzésével sem kell törődni. Így a hazai, rendszerint tőkeszegény vállalatok aligha váltják fel önként 5-10 éves kapcsolataikat a valamivel nagyobb, ám jóval kockázatosabb profitot ígérő önálló termelésre.

A gyártók szerint a nehézségek kialakulásában a teljesen átalakult ruházati kiskereskedelem is ludas. A nagykereskedelmi rendszer felbomlott, igazán nagy kiskereskedelmi hálózatok nem jöttek létre, megjelent viszont a gyatra árut nagyon olcsón kínáló lengyel, majd kínai piac, illetve az árakat a végletekig lepréselő hipermarketek. Ezek az alsó kategóriában eladhatatlanná tették a magyar termékeket.

Eközben a felső kategóriában boldogulni kívánó kereskedők a külföldi márkákat preferálják, pedig a hazai gyakran nemcsak olcsóbb, de jobb minőségű is. (Emiatt a legtöbb itthon készült ruhaneműt idegen csengésű márkanévvel látják el.) A csillogó-villogó plázák bérleti díjai miatt az egekbe emelik az árakat, ami miatt a korábban olcsóbb üzletekben vásároló középosztály egy része is a piacokra vagy a hipermarketekbe szorult, a magyar gyártók pedig megrendelés nélkül maradnak. Állítólag nem ritka, hogy a termelői ár duplájáért áll eladatlanul a bevásárlóközpontok boltjainak kirakatában egy-egy jobb minőségű magyar termék.

Miközben a magyar ruhaeladások 25 százaléka a szürkegazdaságot gyarapítja, a regisztrált értékesítés az utóbbi tíz évben a felére esett vissza, amiben közrejátszott a csökkenő belföldi életszínvonal is. (Nem csoda, hogy a Kleider Bauer tavaly májusban végképp kivonult Magyarországról.) Tavaly azonban a trend megfordult: a Gfk adatai szerint 264 milliárd forintért vásároltunk ruhaneműt, szemben a 2000-es 221 milliárddal, ami 16 százalékos emelkedést jelent. Ráadásul az ebben benne lévő cipő 2000-ben mért 25 százalékos részaránya közben 20 százalékra fogyott. Azonban az itthon eladott ruházati termékek mindössze 40 százaléka készül Magyarországon.

A textil- és ruházati ágazatok sajátossága a nagy élőmunkaigény. Az iparban foglalkoztatottak több mint 10 százaléka, közel 125 ezer ember itt dolgozik, a költségek tetemes részét a bérek teszik ki. A rendkívül nyomott keresetek miatt hatalmas volt az alkalmazotti elvándorlás, ám még ez sem volt elegendő a versenyképesség megtartásához. A talpon maradás érdekében a hódmezővásárhelyi Hódiköt például már több termékének gyártását áthelyezte Romániába. Erre tett rá még egy lapáttal a két minimálbér-emelés.

A másik gond, hogy a ruházati ágazatban a valutaárfolyam hatása egy oldalon jelentkezik, mivel a bevételt jelentő bérmunka árát dollárban vagy euróban előre rögzítik, miközben a költségek jellemzően forintban merülnek fel. A harmadik probléma az, hogy a kevesebb megrendelés miatt sok vállalat képtelen folyamatosan lekötni kapacitásait, az állásidő költsége pedig az év többi részének minimális nyereségét is elviszi.

Nem csoda, hogy az elmúlt években sorra jelentenek csődöt vagy szűnnek meg a textil- és ruhaipari vállalatok. A nehézségekkel küzdők között találjuk a kaposvári és a szegedi ruhagyárat, a BCB Egyesült Textilműveket, a kőszegi posztógyárat s legújabban a győri Gardéniát is.

Az ágazati elkeseredettséget mutatja, hogy tavaly augusztusban a több mint hatvan textil-ruházati, bőr- és cipőipari céget tömörítő, 1990-ben alakult Magyar Könnyűipari Szövetség a tb-járulékok csökkentését, a minimálbér-emelés hatásának kompenzálását kérte a kormánytól. Legfontosabb érvük, hogy a bérhez kötődő megemelt kiadások a nagyobb élőmunkaigénnyel dolgozó ágazatokat sújtják a leginkább.

Miután eredményt nem értek el, az idén június végén a legnagyobb cégek tárcaközi válságbizottság létrehozását kérték, s azt javasolták, hogy a fix egészségügyi hozzájárulás a bér három százaléka legyen, a 2,5 százalékos munkaadói járulékot és a szaképzési hozzájárulás 75 százalékát pedig tarthassák maguknál az iparág cégei, "különben az iparág fél éven belül összeomlik".

A probléma valójában az, hogy a nyolcvanas éveket csak azok a vállalatok élték túl, amelyek az olcsóbb munkaerőből adódó költségelőnyüket kihasználva bérgyártásba fogtak. Csakhogy ami egyedi cégek szintjén racionális, ágazati szinten nem az: a bérkülönbségek nem tarthatók örökké, a felzárkózás különösen az uniós csatlakozással felgyorsul. Így nem csak egyes cégek versenyelőnye szűnik meg, hanem az egész ágazaté, pedig gyenge tőkeerejük és a külső kényszer hiánya miatt a vállalatoknak piacképes saját termékük csak elvétve van. A hatalmas alkalmazotti szám miatt azonban úgy tűnik: a vállalatok gazdasági rövidlátását az államnak kell korrigálnia. A szövetség javaslatai azonban legfeljebb ideig-óráig jelentenének - rendkívül költséges - megoldást, ráadásul hiányoznak belőle a stratégiaváltásra ösztönző elemek is.