Globalizáció és a francia vállalatok útkeresése

Franciaországnak évtizedekre volt szüksége, hogy a globalizáció nivelláló és uniformizáló hatásaira valamilyen ellenszert találjon. A XIX. századi világhatalomnak sokáig tartott, amíg tudomásul vette a két világháború után számára kiosztott politikai középhatalmi szerepet, amellyel szemben hosszú időn keresztül a korábbi befolyásnak legalább a látszatát igyekezett megőrizni. Ennek pénzügyi bázisát Párizs a kapitalizmus valamiféle önálló gazdasági modelljének fenntartásával akarta megtartani, mégpedig az évszázados hagyományokra viszszatekintő, dirigista-intervencionista irányítási módszereknek korszerűsítésére támaszkodva. A tévút legmesszebbre a francia szocialisták 1981-ben kezdett regnálásának első éveiben kanyarodott, amikor az ott már korábban is hatalmas közületi szektort további államosításokkal igyekeztek kiterjeszteni. Ennek eredményeit összegezve a The Wall Street

Journal rámutat, hogy 1986-ra a bankok 90 százalékát az állam birtokolta vagy ellenőrizte, a kormány befolyása a nagy iparvállalatok és ezek csoportjainak többségében is érvényesíthető volt. Az üzleti kultúrában ekkor vált általánossá megbízottak és a kijárók alkalmazása, a nekik fizetett hatalmas juttatással egyetemben, ez idő tájt terjedt el az áttekinthetetlen pénzmozgás a vállalatok és a politikusok között, dőlt a kenőpénz a külföldi kormányhivatalnokoknak. Könyvvizsgálóktól nem kellett tartani, mert ilyenek alig voltak, a normatív szabályozást pedig széles körben tette feleslegessé a közvetlen állami irányítás.

A nagy nyitás a kilencvenes évek elején kezdődött, az egymást érő, látványos privatizációs programokkal, a gazdasági-üzleti folyamatok normatív alapokra való fokozatos átállításával. Ez az a korszak, amelyet a Time egyik kiadványa a franciák "lopakodó globalizációjaként" említ: az ország vállalatai sorra léptek ki a nemzeti piacról a globális arénába, míg odahaza egyre fontosabb pozíciókat szereztek meg külföldiek. A francia cégek részvényeinek mintegy 40 százaléka került külföldiek kezére, ami jóval nagyobb arány, mint akár a németek, akár a britek esetében. A folyamat akár oda is vezethet, hogy patinás vállalatokban is meghatározóvá válhat a külföldi, például az angolszász jelleg. A külföldön terjeszkedő francia cégeknek is el kell fogadniuk, hogy az angol váljék a kommunikáció alapjává, mind a leányvállalatok egymás közötti, mind az anyavállalattal folytatott kommunikációjában. Ezen az sem változtat, hogy Párizs óriási összegeket költ a francia nyelv globális pozícióinak fenntartására.

A globalizáció és az ebbe való bekapcsolódás a kilencvenes évek második felében kezdett újszerű problémákat felvetni. Az előrehaladó privatizáció és dereguláció nyomán jelentős csoportok körében terjedt az a vélemény, hogy a kormányok kiszolgáltatják a lakosságot a nemzetközi vállalatok - gyakorta gátlástalan - vezetőinek. Az elrettentő példát a nagy amerikai vállalati csődök szolgáltatták, általános tanulságokat azonban a Vivendi súlyos megpróbáltatásaiból is igyekeztek levonni. Ez utóbbi bukdácsolását egyes kommentátorok egy francia vállalat amerikanizálásának csődjeként ünnepelték, sürgetve a francia kulturális különállás fenntartását, az állam gazdasági-társadalmi szerepvállalásának újbóli erősítését.

Megfontoltabb elemzők - sőt uniós szervek - abban látják a kiutat, hogy az áruk, a szolgáltatások és tőke szabad áramlását ki kell egészíteni az üzleti gyakorlat, az etika, a normák egységes formában való terjesztésével, ami összességében hatékony eljárás lehet az Amerika- és globalizációellenes szélsőségek visszaszorítására. Ez utóbbi célt szolgálhatják azok a - spontán felbukkanó - jelenségek, amelyek a korábbi amerikai kulturális hegemónia gyengülésére utalnak. A CNN tévécsatornának immár 22, helyi viszonyokra adaptált változata létezik, közöttük van német és török nyelvű is, a műsorok korábban 70 százalékos amerikai tartalma 8 százalékra zsugorodott. Az MTV-impérium ma már 35 zenei csatornát - ebből 15 európait - jelent, az olaszországi változat például 80 százalékban tartalmaz helyi produkciót. A szórakoztató televíziózás más területein is növekszik a helyi eredetű tartalom részaránya.