Dezinfláció: kár lenne feladni

Az utóbbi időben sok vita van arról, hogy mi lenne rövid távon a helyes viselkedés az MNB részéről. Bár mostanában bőven lenne mit a jegybank fejére olvasni, ezúttal nem ehhez a kérdéshez akarunk hozzászólni. Sokkal érdekesebbnek tartjuk ugyanis azt, hogy úgy látjuk, jelenleg nincs egyetértés arról, hogy célszerű-e egyáltalán csökkenteni az inflációt, illetve érdemes-e minél előbb bevezetni az eurót. Mindenekelőtt megpróbáljuk röviden összefoglalni azt az érvelést, amit a közelmúltban neves hazai közgazdá-szok szájából is hallhattunk az inflációcsökkentés fékezése és a késői euróbevezetés mellett. Ez valahogy így szól:

"A forint erőteljes felértékelődése komoly terhet rakott az exportáló vállalatokra, éppen akkor, amikor a világgazdaságban amúgy is csökkenő kereslettel kellett szembenézniük. Ráadásul a dezinflációs hatás is elmaradt a várakozásoktól. A magánszektorban a béremelkedési ütem azóta is magas maradt, ami tovább csökkenti a versenyképességet. A költségvetési hiány 2002-ben nagyobb lett, mint bárki is gondolta volna, ráadásul 2003-ban sem lesz nagy szigorítás. Ebben a helyzetben az MNB tehetetlen az infláció csökkentésének ügyében. Amikor nincs összhang a monetáris és fiskális politika, valamint a jövedelmek alakulása között, akkor az infláció csökkentésének erőltetése káros és nem hatékony. Az MNB feleslegesen tartja magasan a kamatait, hiszen ezzel önmagában úgysem tud hatni az inflációra, ráadásul tovább fokozza az amúgy is túl erős forint miatti feszültségeket. Egyébként sem érdemes az infláció csökkentését erőltetni a következő években, amikor jelentős strukturális átalakulások zajlanak a gazdaságban. A költségvetésre szintén sok feladat hárul a következő években. Az euró bevezetése is inkább hosszabb távú cél kell hogy legyen, hiszen ezzel elkerülhetjük, hogy az euró korai bevezetésének igénye miatt erőltessük a deficit és az infláció csökkentését."

A fentiekben kissé összemosódik a megválasztott eszközök és a célok kritikája. Ebben az írásban csak a célokkal szeretnénk foglalkozni, a választott eszközökkel nem. Hogy ismét megelőlegezzük a véleményünket, a magas infláció szerintünk rossz, minden esetben és minden országban. Ez nemcsak a mi véleményünk, hanem nagyjából konszenzus a közgazdászok között. És hogy félreértés ne essék, a mostani 5 százalék körüli infláció magasnak számít, még ha a múlt fényében nem is tűnik annak. A közgazdászok között nagyon nehezen szokott kialakulni konszenzus, és ez sem csupán valami elvont elméleti levezetésen alapul, hanem sok gyakorlati tapasztalaton.

Az aranypénzrendszer vége (praktikusan a második világháború) óta nagyon sok ország próbálkozott azzal, hogy feltérképezze az infláció előnyeit, de a rövid távú, esetleges kellemes érzés után a másnap mindig szörnyű volt. Az infláció megnehezíti a gazdasági kalkulációt és a hosszú távú szerződések megkötését. Az infláció igazságtalan, leginkább a szegényeket sújtó sarc, mivel számukra nehezebben hozzáférhetők az infláció értékrontó hatását ellensúlyozó praktikák. Ráadásul az infláció általában nem szokott hosszú ideig megrekedni "egy kicsit" magas szinten, a moderált inflációt célzó országokban vagy felugrott az áremelkedés, vagy lecsökkent(ették).

A kormányok abban érdekeltek, hogy az inflációs várakozások alacsonyak, maga az infláció viszont "meglepetésszerűen" nagy legyen, ez ugyanis rövid távon növelheti az adóbevételeket, elinflálja a nominálisan rögzített kiadások és adósság értékét. A kormányok mindenütt a legnagyobb adósok között szoktak lenni, és már ez a tény is gyanússá kellett volna hogy tegye azt a felállást, amikor a kormánynak lehetősége van a saját kötelezettségeinek az értékét csökkenteni az infláción keresztül. Az ellenkező irányba is működhet a dolog, a nem várt inflációcsökkentés átmenetileg mérsékelheti a növekedés ütemét vagy akár recesszióhoz is vezethet. Éppen ezért a kormányok általában nem érdekeltek abban, hogy "éppen most" csökkentsék az inflációt, hiszen bármekkorák is a hosszú távú előnyök, ahhoz túl rövidek a választási ciklusok.

Magyarország az utóbbi húsz-egynéhány évben magas inflációjú ország volt, ami komoly tehetetlenséget szült. Ha véletlenül túl magasra sikerült a növekedés, az infláció mindig kéznél volt, hogy az "egyensúly" helyreálljon. Az inflációs szokást egyszer meg kell törni, és minél hamarabb, annál jobb. A minimálbér emelése és a kormányzati szektor látványos béremelkedése nyilván nem segített, de ez nem menti fel a vállalatokat az alól, hogy egyszer megtanulják, az infláció tényleg alacsony lesz.

A fent vázolt problémák nemcsak magyar sajátosságok, hanem általánosak, és a kezelésükre számos módszer született. A legjellemzőbbek az önálló monetáris politika feladása (külföldi pénz vagy valutatanács bevezetése) vagy az önálló jegybank megbízása egy adott inflációs cél elérésével. Az utóbbi 10-15 évben a kormányok kezéből intézményesen kikerült a monetáris politika alakítása az összes kulturált országban. A politikusok időnként még kritizálják a "túl keménynek" tartott monetáris politikát, és néha akár még igazuk is lehet, hiszen a jegybankárok sem tévedhetetlenek. De a "nép választottainak" lazító törekvései egyre kevesebb helyen találnak meghallgatásra. Az eredmény: az intézményi változások óta sokkal stabilabb és alacsonyabb lett az infláció.

Mi következik mindebből Magyarország számára? Először is az, hogy a mostani időszak ugyanolyan kedvező az infláció csökkentésére, mint bármelyik másik. A kitűzött inflációs célok nem valami sokkszerű csökkentést írnak elő, hanem a 2002-es 4,5 százalékos szint 2003-ban gyakorlatilag változatlan maradt (még ha ez ma még felső határnak is van feltüntetve), majd 2004-re 1 százalékpontos csökkenés a cél. Két év alatt összesen 1 százalékpont dezinfláció - ezt erőltetett ütemnek nevezni merész kijelentés.

A sokat emlegetett külső hatások még kedveznek is az infláció csökkentésének, de leglábbis semlegesek. Az olajár ugyan volatilis, de nem fenyegető, az élelmiszerárak terén pedig semmi jele a középtávon várt megugrásnak. A külföldi recesszió áttételesen szintén segíti a dezinflációt. Mint a mellékelt ábrán látható, az EU-csatlakozás előtt álló államok közül - Szlovéniát kivéve - mindegyik országban alacsonyabb az infláció, mint nálunk, így nehéz azzal érvelni, hogy túlzásba viszszük az infláció csökkentését. Akkor mi az a súlyos tényező, ami Magyarországon nehezíti az infláció csökkentését az "adott körülmények között"? A válasz egyszerű: a nagy költségvetési deficit.

Ebben a dologban a kormányok - ugyanúgy, mint az infláció esetében - abban érdekeltek, hogy nagyokat ígérjenek, majd "meglepetésszerűen" ne teljesítsék. A választási ciklus elején álló kormány ígérete - miszerint a jövőben lényegesen kooperatívabb lesz az infláció csökkentésében - egyelőre nem túl hiteles. A problémát a másik oldalról érdemes megközelíteni: ha a kormányok megtanulják, hogy a fiskális lazítást a jegybank a lehetőségeihez mérten megpróbálja ellensúlyozni, akkor a jövőben talán óvatosabbak lesznek a költségvetési fellazulással, ugyanis az gyorsabban jelentkezik számukra költségként. Fegyelmező erő híján a kormányok a fiskális politikával is vissza szoktak élni. A deficit nagy lesz, elszívja a megtakarításokat, növeli a kamatokat és a bizonytalanságot, kiszorítja a magánberuházásokat. Véleményünk szerint 2003-ban 6 százalék fölött lesz a költségvetési deficit, ennek hatására az államadósság tovább nőhet.

Ami az euró bevezetését illeti, ennek előnyeiről és hátrányairól az MNB közzétett egy körülbelül 200 oldalas tanulmányt. Az utóbbi évek egyik legalaposabb gazdasági témájú írásáról van szó, mégsem volt nagy visszhangja. Az anyag megjelenése után számunkra megalapozatlannak tűnnek azok a komolyabb indoklás nélkül elhangzó állítások, hogy az euró bevezetését nem kell elsietni. Ráadásul nem csak hosszú távú szempontokról beszélhetünk. Vajon az adott makrohelyzet mellett a kormány meddig tudná magát 6,5 százalékon finanszírozni tízéves kötvények kibocsátásával, ha az euró bevezetése évekkel eltolódna és az infláció is "beragadna" (esetleg tovább emelkedne)? Azt meg még az állampapírpiactól sem lehet elvárni, hogy évekig rendületlenül higgyen valamiben, ami azután nem következik be.

Véleményünk szerint a költségvetési deficit csökkentése, az alacsony infláció és a monetáris unióhoz való csatlakozás önmagában is előnyös a magyar lakosság többsége számára. Az eszközök, illetve a csatlakozás idejére kitűzött "rögzítési árfolyam" témájában bőven akad vitatéma, de jó lenne, ha a fő célkitűzés (azaz az euró mielőbbi bevezetése) legalább szakmai berkekben konszenzusra találna. Ne tévesszen meg senkit az, hogy az EU is ezt várja el tőlünk. Ezt nem valamiféle "büntetésből" teszi. Mi büntetjük magunkat, ha ezt nem ismerjük fel, és "még egy utolsó" belövés után áhítozunk.