Ki a felelős a versenyképesség romlásáért?

A 2002. év végén kirobbant vita a jegybank monetáris politikájáról szakmai jellegűnek indult. Először leghangosabban egy viszonylag jól körülhatárolható lobbi hallatta a hangját, majd a jegybank elnökének lemondására való felszólítás után politikai viták témájává vált. A monetáris szigor nem szokta kivívni egyes szereplők, jellemzően a nettó hitelfelvevő jövedelemtulajdonosok, azaz a vállalati szektor és az államot képviselőt kormány osztatlan tetszését, a vita mostanra viszont új, politikai dimenziókat is kapott.

A korábbi évek gyakorlatában a jegybanknak nem volt aktív antiinflációs politikája. Nem is nagyon lehetett, hiszen a rendszerváltás, valamint az első szabad választásokat követő négy év gazdaságpolitikájának a következményeként 1995-ben egy hitelválság réme fenyegetett, ami a devizaválságokkal tarkított 90-es években a legrosszabb dolog volt, ami kis, nyitott gazdaságunkkal megtörténhetett. Az 1995-ben útjára bocsátott stabilizáció, ennek részeként a fix és hiteles árfolyamrendszer helyrerántotta az országba vetett bizalmat, növekedési pályára állította a gazdaságot, de egy idő után nem tette lehetővé az infláció további csökkentését. Az infláció pedig nagy ellenség, elsősorban azért, mert igazságtalan, újraosztja a jövedelmeket, elveszi a nettó megtakarítóktól (a lakosság) és odaadja a nettó hitelfelvevőknek, azaz a vállalatoknak és az államnak.

A 2001-re egy számjegyűre csökkent infláció megnyitotta az utat a további dezinfláció előtt, de azzal a veszéllyel, hogyha most nem sikerül az árak emelkedését európai szintre lenyomni, akkor ismét visszatérhetünk a két számjegyű, 10 százalék körüli árdinamikához. A helyzetet felismerő, antiinflációs funkcióját komolyan vevő jegybank rendelkezésére álló eszköztár használatával most szokatlan viselkedési normát diktál a kormány és a vállalati szektor felé: a hatékonyság és a versenyképesség javítására szeretné őket kényszeríteni. A gyenge forint ingyenjövedelem a vállalati szektornak, a magas infláció pedig enyhíti az állam és a vállalatok adósságterheit. Az első reakció erre a lázadás.

Anélkül, hogy a részletes számításokba nagyon belemennénk (ezt megteszi helyettünk a jegybank, és feltehetően a vállalati szektor megfelelő érdek-képviseleti szervezetei), egy dolgot szeretnék kiemelni. A harmadik negyedév végén a versenyszektor éves bérnövekedése 13 százalékra rúgott, míg a forint egy esztendő alatt 5 százalékot értékelődött fel. Most, december hónapban sem lehet ez másként, a forinterősödés 4 százalék körüli, míg a bérdinamika feltehetően nem ment le egy számjegyűre. Öt százalék alatti infláció mellett tehát ki tett a legtöbbet a versenyképesség romlásáért?

Vajon hogyan fordulhatott elő az, hogy a vállalati szektor 2002 során ilyen laza bérpolitikát folytatott, ami döntő szerepet játszott a versenyképesség romlásában? Véleményem szerint ez három okra vezethető vissza. Az első a forint felértékelődésének a vállalati mérlegekre gyakorolt hatása. A devizaadósságokat felhalmozó nettó deviza short vállalatok a forint 2001-es hirtelen erősödésével jelentős, egyszeri, alkalmasint nem is realizált árfolyamnyereséget könyveltek el, amit, úgy látszik, készek voltak béremelés formájában azonnal meg is osztani a dolgozókkal.

A nagylelkű adakozás másik oka a vállalati szektor magas inflációs várakozása volt. A kormány (mindkettő) és a jegybank 5 százalék körüli inflációt jelzett előre, mintegy felét a 2001-ben átlagosan bekövetkezett árszínvonal-emelkedésnek. Az elmúlt tizenkét évben sajnos azt kellett megszokunk, hogy ezek az év végi kormány- és a jegybank-előrejelzések sokszor lényegesen alulbecsülték az árszínvonal következő egy évben ténylegesen bekövetkezett emelkedését, így érthető, hogy volt némi bizalmatlanság a meghirdetett inflációs pálya iránt. 2002 azonban abból a szempontból egy kicsit más volt, mint az előző évek, hogy a kutatóintézetek és banki, vagyonkezelői, a politikától valóban teljesen független elemzők is lényeges, a jegybankéval többé-kevésbé megegyező inflációesést vártak, ami be is következett.

Kétségtelen, hogy a költségvetési körben megvalósított béremelések demonstratív hatása némileg kényszerpályára állította a vállalati szektort, de ezért nem a jegybankot lehet hibáztatni. Az viszont aggasztó, hogy a KSH létszámadatai szerint a költségvetési szférában alkalmazottak száma a masszív béremelések mellett emelkedett, azaz a "bérreform" a költségvetési szervek hatékonyságát növelő intézkedések teljes hiánya mellett valósult meg.

A makropálya egyensúlyvesztése és a vállalatok romló hatékonysága ellenére a forint erős, valóban részben a nominális kamatok szintje miatt. A hétfői 50 bázispontos vágásra olyan kommentár is elhangzott, hogy 150-et kellett volna vágni. A magas kamat azonban nem az egyetlen ok. Az ír szavazás és a koppenhágai csúcs után bull hangulatba fordult piac a mostanihoz képest akár 200 bázisponttal lejjebb is tartaná a forintot, sokan további, jelentős kamatvágást várnak. A helyzet nem éppen veszély nélküli, mert egyelőre kevés számú, de nagy mennyiségű pénzt mozgató szereplő pozíciói tartják itt a kamatot és az árfolyamokat. Ha a piac hirtelen más sztorit talál magának (pl. a folyó mérleg deficitjét), azonnal fordít a pozícióin. Ebben az esetben a 10 százalékos alapkamat sem lenne elegendő arra, hogy az inflációs célok számára megfelelő szintre tuszkolja az árfolyamot, és elképzelhető, hogy az új egyensúly ismét 8 százalék körüli sávpozíciónál (esetleg gyengébben) állna be. Elgondolkozott már az, aki devizaadósságban ül, hogy mit jelentene neki, ha mondjuk hirtelen 255 forint lenne egy euró?

Reálgazdaságra hosszú távon természetesen csak a reálváltozók hatnak, így a devizaárfolyam is inkább reálárfolyam-formában érdekes. A reálárfolyamot pedig nem csak, sőt, elsősorban nem a jegybank határozza meg. A kis, nyitott gazdaságokra alkalmazott Mundell-Flemming-modell szerint a reálárfolyamra érdekes módon a költségvetési politikának nem kis hatása van: fiskális expanzió felértékeli, megszorítás pedig leértékeli azt.

A labda tehát - mint reálgazdasági kérdésekben legtöbbször - a kormány oldalán van. Mint tudjuk, ahogy nagyra becsült kollégáim néhány nappal ezelőtt ezen újság oldalain fogalmaztak, jó lenne egy utolsó, átmeneti inflációs "belövés", csak attól félek, ez nem az utolsó és nem átmeneti lenne. Pedig sokan nem szeretnénk, ha jövedelmünket és megtakarításainkat a jövőben az infláció újraosztaná.