Teljesítménytől független vezérigazgatói fizetések
Az Egyesült Államok legnagyobb brókerháza, a Merrill Lynch tavaly alkalmazottainak negyedét, 17 400 főt bocsátott el, nyeresége pedig 85 százalékkal esett vissza. A cég 100 millió dollárt fizetett az ügyészségen azért, hogy ne kelljen beismernie: elemzői - részvénykibocsátási üzletek megkaparintása céljából - megtévesztették a befektetőket, amikor egyes vállalatok papírjait meggyőződésük ellenére méltatták. Egy szenátusi albizottság kezdeményezésére pedig szövetségi vizsgálat folyik a brókerház ellen, amiért az állítólag segédkezett az Enron valós pénzügyi helyzetének elleplezésében.
Nyugodt szívvel kijelenthetjük tehát, hogy a Merrill Lynch tavalyi éve nem volt sikeres. A vállalat első számú vezetője, David Komansky ennek ellenére 42 millió dollárral lett gazdagabb; 700 ezer dolláros alapfizetését 10,5 millió dolláros részvényjuttatás, egymillió dolláros készpénzbónusz és 4,1 millió dolláros részvényopció egészítette ki, opciók lehívásából pedig 25,7 millióhoz jutott. A korábbi évekről fennmaradt, lehívatlan opciók további 112 milliós értéket jelentenek a számára.
Komansky példája a hatalmas vállalati vagyonvesztést elkönyvelő, ám busásan megjutalmazott cégvezérre korántsem egyedülálló. Az AFL-CIO szakszervezeti szövetség 896 tőzsdei vállalatra kiterjedő vizsgálata megállapította, hogy tavaly az átlagosan 7 százalékos vezérigazgatói fizetésemelkedést a nyereség 35 százalékos visszaesése kísérte. Egy másik, New York környéki nagyvállalatokat górcső alá vevő elemzés arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a nagyarányú elbocsátásokat végrehajtó cégek vezetőit az átlagosnál is busásabban jutalmazták: míg a New York-i régióban egy "mezei" nagyvállalat vezetője 26,6 millió, addig a 2500 vagy annál több alkalmazottal karcsúsító kollégája 31,2 millió dollárt keresett 2001-ben. Ez az utóbbi összeg 668-szorosa a New York-i átlagfizetésnek.
A Conference Board adatai szerint az Egyesült Államokban tavaly a legnagyobb mértékben, 31 százalékkal az építőiparban nőttek a vezérigazgatói bérek, így azok középértéke elérte az 1,5 millió dollárt. Az energiaipari vezetők javadalmazása 21,5 százalékkal, 1,6 milliós, a biztosítási szféra cégvezéreié pedig 17,5 százalékkal, 1,9 milliós középértékre emelkedett. A vezetőivel szemben eddig leginkább nagylelkűbb pénzügyi szektorban 2001-ben szintén 1,9 millió dollárra nőtt a vezérigazgatói fizetések középértéke, ehhez azonban kevesebb mint egyszázalékos emelésre volt szükség.
A képet némileg árnyalja, hogy a megelőző, 2000. évben gyakorlatilag változatlanok maradtak a vállalatvezetői fizetések. A 2001. évi drasztikus emelkedés pedig elsősorban a bónu-szok megugrásával magyarázható - az építőiparban például ezekkel jutalmazták, hogy a 2000-es pangás után a vállalatokat sikerült újra mozgásba hozni -, míg a részvényopciók értéke csökkent. Az opciók esetében persze szükségképpen fennáll az elérhető nyereség és a vállalati teljesítmény közötti összefüggés: a Watson Wyatt Worldwide által vizsgált közel 600 tőzsdei nagyvállalat esetében a részvényopciók értéke átlagosan 9,2 százalékkal, 5,2 millió dolláros középértékre csökkent. A középértéknél nagyobb részvényhozamot elérő vezérigazgatók opcióinak értéke azonban több mint a duplájára nőtt, a gyengén teljesítő vállalatok vezetői pedig 66,5 százalékot veszítettek a megelőző évhez képest.
A vezérigazgatói javadalmazás évek óta tartó, meredek emelkedésének trendje a tőzsdei vállalatoknál mindazonáltal letagadhatatlan: a 90-es évek folyamán a teljes fizetési csomagok 535, míg a Standard & Poor's 500 indexe csak 297, a profitok pedig 116 százalékkal nőttek. Elemzők ezt részben a vállalatvezetők növekvő mobilitásával magyarázzák: míg 1980-ban a 850 legnagyobb cég esetében csak minden tizennegyedik hozta kívülről első számú emberét, addig 1996-ban már harmaduk. A részvényopciók megugrását a jogszabályok is előmozdították, hiszen a "teljesítményalapú" fizetésre nem érvényes a költségként való elszámolhatóság egymillió dolláros maximuma, és arról az eredménykimutatásokban a részvényesek felé sem kell számot adni. A 80-as évektől kezdve ráadásul a cégvezéreket egyre kevésbé hozzáértésükért, mint inkább karizmájukért fizetik; a vezetők "sztárolásának" szemléletes példája, hogy míg 1983-ban a Business Week címlapján kilencszer, addig 1999-ben már 18-szor szerepelt valamely vállalat vezérigazgatója.
