Édeskevés: így áll most a hazai cukoripar

Egy a 2010-es évek végén készült ENSZ-felmérés szerint – amely Európára és Közép-Ázsiára terjedt ki – hazánkban az egy főre jutó cukorfogyasztás, a megelőző évtizedek csökkenő tendenciáját betetőzve alacsony szintre jutott: 55 gramm/nap/fő értéket ért el. Ez az érték a töredéke Belgiuménak (132 gramm), Lengyelországénak (120 gramm) vagy Ausztriáénak (119 gramm), nagyjából azonos Szlovákia (60 gramm) értékével, és érdemben felülmúlja Luxemburg hasonló mutatóját (30 gramm). 

Ez a tény önmagában pozitív, sőt kifejezetten reményteli a nemzeti egészségállapot összefüggésrendszerében. Természetesen a képet árnyalja, ha a természetes, növényi eredetű cukrot tömegesen szintetikus édesítőszerekkel „pótolják”, helyettesítik. Utóbbiakról nap nap után jelennek meg olyan információk, amelyek azok közvetett vagy közvetlen egészségkárosító hatására figyelmeztetnek. Mindenesetre a fentebb rögzített ténynek örüljünk – ezen a téren a rendszerváltás, a piacgazdasági átalakulás következtében mondhatni 1:0 a javunkra. Ez volt az egyik aspektusa egy bonyolult kérdéskörnek. 

Cukorgyártás helyzete Magyarországon

A másik aspektus a hazai cukoripar teljesítménye. Történetileg igazolt, hogy a magyar modern gyáripar egyik legelső egysége az 1800-as évek elején, Fiumében létesült nádcukor-feldolgozó üzem volt. A cukoripar – elsődlegesen a nádcukor kiváltására alkalmas cukorrépa által – az 1830-as években fejlődött először dinamikusan, majd a kiegyezést követő ipari fellendülés időszakának eredményeként a századfordulóra már negyvennél is több termelőegységgel rendelkezett. A dualizmus gyors gazdasági gyarapodásának egyik zászlóshajója volt a hazai cukorgyártás, amely nem csupán a mennyiségi és a minőségi árutermelés növelésében mutatkozott meg, de az itt képződött profit egy része már nemzeti-szellemi gazdagodásunkban is megnyilvánult (lásd a Hatvany-Deutsch család kultúratámogató szerepét). 

A lakossági fogyasztás és az export felfutását az I. világháború derékba törte, Trianon a termelés alapjait csonkította meg: a háború előtti 31 cukorgyárból csak 12 maradt az ország területén. A cukorgyártás alakulása számottevő szerepet játszott a gazdaságban; egyfelől tipikus példája volt a mezőgazdasági termelés és az ipar összekapcsolódásának, másfelől exportot biztosított, támasza volt a tradicionális magyar édesiparnak, jelentős munkahelyteremtő és -megtartó szerepet játszott az országban területi koncentráció nélkül. 

Rézler Gyula, az 1940-es évek fiatal szociológusa, a cukoripari munkásság életviszonyait elemezve rámutatott arra, hogy Szerencs lakossága 1889 és 1910 között 200 százalékkal nőtt a korszerű cukorgyár létesítésével, amely több mint 5000 főnek biztosított munkát egy-egy szezonban. A cukoripari termelőegységek száma az ún. szocialista gazdaságban sem változott, a trianoni gazdasági egységek működtek továbbra is (például Szerencs, Sarkad, Selyp, Kaposvár), illetve a ’70-es években egy teljesen új kapacitást is termelésbe állítottak Kabán. 

 Német, francia, angol befektetők felvásárolták a versenyképesebben működő gyárakat, amelynek valódi célja nem a remélt technológiai korszerűsítés és minőségi cukortermelés volt, hanem az Európai Unióban jellemzően alkalmazott cukorkvóták egy részének megszerzése. Eredményeként hazánk 2004-ben messze a legalacsonyabb kvótában részesült. A külföldi tulajdonú cégeket pedig bezáratták, a „befektetők” kivonultak. Mára csupán egy hazai tulajdonban álló cukorgyár maradt talpon (Kaposvár), kapacitása és szerepe azonban nem hasonlítható a több mint másfél évszázados hazai múlthoz. A cukorrépa termesztése a ’80-as években még 4,3 millió tonna volt évente, de ez a töredékére csökkent a támogatáspolitika változása, illetve az éghajlatváltozás miatt. 

A másik aspektus összességében negatív, azt is mondhatnánk, hogy 0:2 vagy 0:3, mert egy ipari kultúra „tűnt el”, munkahelyek szűntek meg, termelési diverzifikáció lehetősége változott negatív irányba és vidéki települések fejlődési esélye csökkent a nullára (például Sarkad, Szerencs, Ács). Mit lehetne tenni? Ez a harmadik aspektus. 

Magyarország ma körülbelül 400 ezer tonna cukrot használ fel, aminek nagy része import: Csehországból, Szlovákiából, Lengyelországból. Ezek hasonló pozícióból indultak a saját rendszerváltásuknak, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozásnak köszönhetően. Ők megőrizték a cukoripart, mi nem. Ez azonban nem törvényszerű állapot. 

Egy korszerűen termelő cukoripar versenyképes export tekintetében is és alapját képezi egyéb élelmiszeripari termék-előállításnak, nagyüzemben és kézműves termelésben egyaránt. Ágazati stratégia kell távlati szemlélettel, amelyhez kiváló alapot ad az a tény, hogy a cukoripar a mezőgazdasági termelés és az ipar egyik legegyértelműbb, történetileg is fennálló összekapcsolódása. És persze azt se felejtsük el, hogy vidéki életfeltételeket biztosít hosszú távon.

Az első és a harmadik aspektus együtt adják egy eredményes nemzetpolitika céljait – figyelmen kívül hagyva a nem túl sikeres múlt mai napig ható negatív következményeit. Édeskevés most, de több lehet…