Adósságcsapda felé sodródik az ország?

Egy kérdésről azonban még a szakemberek sem beszélnek elég hangsúlyosan, pedig a helyzet ezen a téren riasztó! Könnyen lehet, hogy a maastrichti kritériumok közül egyedüliként teljesített államadósság/GDP arány már az év végére eléri vagy meghaladja a kívánatos 60 százalékot. Az államadósságról van tehát szó, amely egyenes következménye a szocialista kormányra oly jellemző konfliktuskerülésnek, a problémákkal való szembenézés helyett a döntések elodázásának, a ciklus elején tapasztalt népszerűséghajhászásnak. A mellékelt adatokat megvizsgálva pedig a helyzet túlzás nélkül drámainak minősíthető. A központi költségvetés forint- és devizaadóssága egy és egyharmad év alatt, 2002. április végétől számolva több mint negyedével, 26,86 százalékkal nőtt. Ez az adósságnövekedés éppen 2200 milliárd forintnyi, euróban pedig mintegy 8,5 milliárdnyi összeget tesz ki. Ehhez az adathoz még hozzáadódik majd a köztudottan évről évre krónikus hiányt mutató társadalombiztosítási alapok egyensúlyromlásának ez évi következménye és a várhatóan jelentősen megugró önkormányzati költségvetési hiány finanszírozásának többletterhe is. A tendencia folytatódása esetén az év végére - ahhoz az állapothoz képest, ahogy az Orbán Viktor vezette polgári kormány átadta az országot - elérheti a 2700-3000 milliárd forintnyi államadósság-növekményt. Márpedig nem látom sajnos azt az okot, ami miatt a drasztikusan növekvő eladósodás ne nőne tovább. Ez az összeg hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy fejenként 270-300 ezer forintnyi adósságnövekménye van minden magyar állampolgárnak a csecsemőtől az aggastyánig bezárólag. Egy négyfős családra számolva hozzávetőleg ez azt eredményezheti, hogy a családnak bő másfél év alatt 1-1,2 millió forinttal megnőtt a hitelállománya. Úgy ráadásul, hogy a hitelek mögött nem gyorsan megtérülő, a gazdaság növekedését jelentősen javító beruházások (gondolhatunk itt például a Széchenyi-tervre) állnak.

Meggyőződésem szerint - úgy is, mint aki a rendszerváltást megelőző szinte összes tüntetés vagy tömegdemonstráció aktív résztvevője - állítom, hogy a szocialista rendszer legfőbb "sírásója" nem a tüntetők vagy az ellenzéki pártok voltak, hanem a gazdasági ellehetetlenülés és az e mögött meghúzódó óriási adósságállomány. A szocialista rendszer maga élte fel tartalékait, a 20 milliárd dollárt meghaladó adósságállomány felhalmozásával "oroszlánrészt" vállalt abban, hogy a rendszerváltást követő első 6-8 év gazdasági válsága ilyen hosszú ideig tartson, a rendszerváltásnak pedig annyi vesztese legyen! Ilyen szempontból kétszeresen is probléma, hogy ebben az eladósodásban tevékenyen is szerepet vállaló emberek vannak ma is a kormányrúdnál, akik ráadásul 15-20 évvel idősebbekké válván még érzéketlenebbnek tűnnek a jövendő problémáit illetően. Márpedig ezeket a hiteleket nekünk, magyaroknak, azon belül is a mai középkorú és fiatal generációknak s várhatóan még a gyermekeinknek is törleszteni kell! Nem lehetünk naivak, hiszen még a rendszerváltás sem adott arra módot, hogy a bankok a hitelek törlesztésétől eltekintsenek.

Írásom nem titkolt szándéka a figyelemfelhívás, hiszen a problémák ritkán oldódnak meg maguktól. S a kormányzat mai tevékenységét látván ez a megállapítás sokszorosan igaz lehet. Van még egy közgazdasági egyszeregy, ami komolyan elgondolkodtató: ha az országba nem nettó tőkebeáramlás van, hanem inkább a kiáramlás a jellemző (amelynek egyértelmű jeleit látjuk az utolsó évben), akkor a folyó fizetési mérleg hiánya - amely az ország nettó pénzügyi folyamatjellemzőjét jól mutatja - lényegében az ország adósságállományát növeli. Márpedig ez az idei és a jövő évre eléri vagy meghaladhatja a 4 milliárd eurót. Ebből a "logikából" is megérthetjük, hogy milyen komoly a baj. Ez a tendencia ráadásul az európai recesszió elhúzódásával a következő években is folytatódhat.

Ne várjuk meg tehát, hogy a külföld majd erőteljesebben "figyelmezteti" a szocialista vezetést, hanem jól felfogott érdekünkben emeljük fel közösen a hangunkat. Az eddigi tapasztalat alapján ugyanis jó esély van arra, hogy az egyébként sem túl koncepciózus kormányt a nyomásgyakorlás visszaterelheti a helyes útra. Így a szakmai közvélemény határozott és egységes fellépése az országunk jövője érdekében komoly hozadékkal bírhat. Nekünk, de különösen a gyermekeinknek!