Az infláció méréséről

Mint tudjuk, az infláció hivatalos mérőszáma a fogyasztói árindex. Előállításának statisztikai finomságait (bázissúlyozás dilemmái stb.) nem ismertetjük, csupán annyit érdemes megemlíteni, hogy a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) havonta hozzávetőleg 1100 termék több mint százezer árfelírása alapján figyeli meg az árszínvonalat. Az egyes termékek súlya a fogyasztók képzeletbeli kosarában a háztartások két évvel korábbi fogyasztási szerkezetét tükrözi.

Vajon mennyire fejezi ki az így képzett mutató az egyes személyek, háztartások által érzékelt inflációt? Feltehetően nincsen olyan ember, akire ráillene az a kép, amelyet a "statisztikai fogyasztó" mutat. Ez alapján ugyanis például a háztartások egy évben jövedelmük 2,14 százalékát költik el autóvásárlásra, ami nyilván nem igaz. Általában nagy értékű árut vagy egyáltálan nem, vagy egyszer, az éves fogyasztás nagyon nagy részét kitevő módon vásárolunk. Nyilván ezt a problémát lehetetlen kivédeni, hiszen nem készülhet ezerféle fogyasztási szerkezetben inflácós mérőszám (bár a "kivétel erősíti a szabályt" alapon nyugdíjasinflációt például állít elő a KSH). További ellentmondás feszülhet az egyén inflációs érzete és a tényleges infláció között. Feltehető, hogy azon termékek, amelyeket gyakrabban vásárolnak - és így a fogyasztónak jobb a rálátása az árak alakulására - nagyobb mértékben befolyásolják az inflációs érzetet, mint más, ritkábban vásárolt termékek árváltozása. Például bizonyos 5-10 évente lecserélendő tartós fogyasztási cikk esetében feltehetően a háztartások nem érzékelnek akár egy kétéves deflációs folyamatot sem, míg a naponta, hetente vásárolt alapvető élelmiszerek árváltozása feltűnő lehet. További szubjektív elem, hogy egy áremelkedés dinamikájában beállt változást (az infláció emelkedését, csökkenését) nem feltétlenül érzékeli a fogyasztó. Még ma is gyakran hallani a hétköznapokban olyan kijelentéseket, melyek azért kérdőjelezik meg az infláció csökkenését, mert "még mindig drágaság van".

Bár inflációs mérőszámot ezerféle dologra használunk, két fontos alkalmazási területet mindenképpen érdemes megkülönböztetni. Az egyik, valamely nominális érték "deflálása", vagyis árváltozásoktól megtisztított hatások vizsgálata. (Ilyen például, amikor a keresetek reálértékének változását szeretnénk megtudni.) A másik az infláció önmagáért való elemzése, vagyis amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy a pénzromlás mértéke miként alakult a múltban, várhatóan hogyan alakul majd a jövőben.

E szemléletbeli különbséget jól kifejezi az is, hogy miként csoportosítja a KSH, illetve a Magyar Nemzeti Bank a fogyasztói kosár termékeit. A KSH által nemrégiben bevezetett, "egyéni fogyasztás rendeltetése szerinti" csoportosítás abból a megfontolásból fakad, hogy a háztartásoknak mely tipikus (fogyasztási szokások szerint homogénnek tekinthető) kiadási csoportjai vannak. Az Eurostattól átvett osztályozást, az úgynevezett COICOP struktúrát az alábbi táblázat mutatja.

Ezek az osztályozások leginkább az első cél szempontjából tekinthetők felhasználóbarátnak, vagyis amikor az a kérdés, hogy bizonyos kiadások, bevételek reálértékben miként alakultak.

Az MNB-t természetesen nem ilyen szempontból érdekli az infláció, hanem főként az árak jövőbeli alakulására vonatkozóan szeretne információkat szerezni. Éppen ezért a jegybankot saját csoportosításának (az úgynevezett "ármeghatározódás szerinti" kategorizálás) kialakításakor egyszerűen fogalmazva az a cél vezérelte, hogy láthatóvá tegye, milyen irányból érkeznek az inflációs hatások.

Az árfolyamatok mérésekor mindig felmerül, hogy pontosan milyen fogyasztói árindexet használjunk. Vagyis milyen hosszú legyen a megfigyelési időszak, illetve milyen időszakot válaszszunk viszonyítási alapul, más szóval bázisnak. Amennyiben például arra vagyunk kíváncsiak, hogy az idén mennyivel ért többet keresetünk, mint tavaly, akkor az előző évi átlagos árszínvonalhoz kell hasonlítanunk az ideit. Erre az úgynevezett éves átlagos inflációs ráta alkamas.

Ezt a számot azonban nagyon ritkán hallhatjuk a híradásokban, hiszen önállóan, az inflációs trend megállapításának céljából szinte sohasem használjuk, legfeljebb történelmi távlatokban gondolkozva. Januárban megjelenik ez a mutató, bekerül a nagy idősorba, deflálunk vele éves nominális mutatókat, de tulajdonképpen egy évre a számot elfelejtjük. Ennek egyik alapvető oka az, hogy évente csak egy ilyen szám áll rendelkezésre,

vagyis elég ritka az adatsor ahhoz, hogy gyorsan érzékeljük az inflációs trendben esetlegesen jelentkező trendfordulókat.

Éppen ezért az inflációs folyamatok figyelésekor a leggyakrabban említett mutatók a havi gyakorisággal jelentkező mérőszámok: a 12 havi árindex, az egyhavi változást kifejező mutató, illetve ugyanezen logikával képzett, úgynevezett maginflációs ráták.

A hírekben leggyakrabban szereplő inflációs mérőszám, a 12 havi árindex látványos előnye az éves átlagos mérőszámmal szemben, hogy sokkal gyorsabban jelzi előre az áralakulásban jelentkező trendváltásokat. Felső grafikonunkból látszik, hogy például 2001-ben az éves átlagos infláció gyakorlatilag stagnált az előző évhez képest (9,8 százalékról 9,2-re csökkent). Pedig ha jól megnézzük, látható, hogy decemberben a 12 havi árindex tanúsága szerint immár fél éve tartott egy látványos dezinflációs folyamat. A 2002-es évben viszont összességében (különösen a második fél évben) nem történt jelentősebb ütemcsökkenés, viszont az éves átlagos index a hosszú idősorokat tanulmányozók számára úgy vonulhat majd be a történelembe, mint a dezinfláció dicsőséges éve.

Azonban a 12 havi árindex sem mindenre jó. Komoly problémát jelent alakulásának értelmezhetőségével kapcsolatban, hogy nem csupán azon múlik egyik hónapról másikra történő változása, hogy milyen események zajlottak az adott hónapban, hanem azon is, hogy egy éve a bázisidőszakban ehhez képest mi történt.

(Úgy is fogalmazhatunk, hogy a 12 havi árindex 12 darab egyhavi változás összege (szorzata), és egy hónappal később a 12 darab egyhavi árindexből 11 változatlan marad, egy (a legrégebbi) kiesik, és egy új lép be helyette. Vagyis a 12 havi árindex egyik hónapról a másikra történő változása azon múlik, hogy a legújabb hónapban az egy évvel ezelőtti hónaphoz képest milyen egyhavi árváltozások történtek.)

Ezen mutató előnye, hogy az évek azonos hónapjainak áralakulását vetjük össze, így szezo-nalitási problémákkal nem kell foglalkozni. Másrészt viszont egy egy évvel ezelőtti viszonyítási alap nem teremt lehetőséget arra, hogy az éven belüli trendváltásokat kellően gyorsan bemutassa. Vagyis ha a gyorsaság a fontos, a legjobb a lehető legrövidebb időszakra vonatkozó (havi), lehető legrövidebb bázisú indexeket használni. Ugyanakkor nyilván az egyhavi árindex nem túlságosan robusztus, statisztikai hibák és apró véletlen hatások gazdagítják. Éppen ezért például a negyedéves változást kifejező index már elegendően hoszszú időszak, hogy megbízható árfolyamatokat közöljön, ugyanakkor kellően rövid ahhoz, hogy gyorsan jelezze a trendben bekövetkezett változást. Ilyen mutatók nem nagyon forognak a köztudatban, de a KSH segítségünkre siet, hiszen szezonálisan igazított maginflációs számokat közöl, amiből számíthatók ilyen rövid bázisú indexek. A grafikon jól mutatja, hogy ez a ráta néhány időszakkal korábban is képes tájékoztatni minket az árfolyamatok változásairól, mint a 12 havi árindex. (MI)