A társadalom alkalmazkodóképessége

Többek között a kreatív felhalmozást, a bevásárlóturizmust és a maszekolást mint az elmúlt évtizedek jellegzetes termékeit ismerteti az a tanulmány, amely a magyarországi családok, háztartások életét dolgozta fel a Polgárosodás, az akkulturáció, a modernizáció; műveltség és társadalom Magyarországon a 19-20. században című projektjében. Az ELTE Szociológiai Intézetének kutatócsoportja által végzett munkát Valuch Tibor docens vezette.

A 20. század második felében többször is alapvetően megváltoztak a hétköznapi élet politikai, gazdasági és társadalmi feltételei Magyarországon. Ezek közül az 1947-1949 közötti kommunista hatalomátvétel és az 1989-1990-es rendszerváltozás volt a legerőteljesebb, mivel ezek teljesen átalakították a mindennapok feltételrendszerét.





>> A tudat nem

államosítható



Az 1949 és 1989 közötti időszak a proletarizáció, a jövedelemtermelésre képes magántulajdontól való megfosztás kísérletének és kudarcának a korszaka volt - állapítja meg a tanulmány. A kommunista berendezkedés 1947-1949-et követő szűk másfél évtizedét meghatározta a magántulajdon felszámolása. A folyamat időben elhúzódott, amit három példával illusztrálnak a kutatók.

1. A földreform 1945-ben elsősorban politikai és szociális indíttatású volt, jelentős gazdasági okokkal a háttérben. Megerősítette a paraszttársadalmat a hitben, hogy a paraszti mobilitás hagyományos útja - amelynek meghatározó eleme a föld és a műveléséhez szükséges eszközök magántulajdona - megmarad. A reform következtében mérséklődött az agrárszegénység. Főként a törpe- és a kisbirtokosok száma nőtt. 1948-tól e történeti paraszttársadalom felszámolására és állami ellenőrzésére tettek több kísérletet, de csak másfél évtized múlva sikerült a falvak népének 95 százalékát mezőgazdasági szövetkezetekbe kényszeríteni. Az ellenreakció a földtől való elmeneküléshez, a városba költözéshez, az önellátóból árutermelő kisüzemmé fejlesztett háztájizáshoz vezetett.

2. A kisiparban és a kiskereskedelemben is a korábbi töredékére csökkent a kisegzisztenciák társadalmi súlya 1949-1953 között. Később, ahogy a politikai és gazdasági feltételek enyhültek, ismét egyre többen próbáltak önállóvá válni. Adatok hiányában nem tudható, hányan adták fel formálisan önállóságukat, de engedély nélkül tovább dolgoztak, a kor kifejezésével élve fusiztak.

3. A házak és lakóingatlanok 1952-es államosításának célja a lakosság ingatlanvagyonának megszüntetése, állami ellenőrzés alá vonása volt. Akinek hat szobánál nagyobb lakóingatlana volt, vagy a lakóingatlanok szobáinak száma meghaladta e határt, köteles volt fölajánlani a lakást vagy az épületet az államnak. 1952-ben csak kevesen merték megtagadni a rendelet végrehajtását. Az államosítási ügyek mégis elhúzódtak az évtized végéig, mert az egykori tulajdonosok jelentős része igyekezett mentesíteni ingatlanát a rendelet végrehajtása alól.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy az 1950-es években nem változtak meg alapvetően a tulajdonviszonyok Magyarországon, de a proletarizáció nem volt teljes. A tulajdonvesztés széles társadalmi rétegeket késztetett új alkalmazkodási stratégiákra.

Mikorra egy-egy területen a minimálisra zsugorodott a magántulajdon, kiderült, hogy nélküle a szocialista rendszer működésképtelen, tehát biztosítani kellett a magántulajdon vissza-, illetve megszerzése lehetőségét. Az 1960-as évek közepére egyértelművé vált, hogy lehetetlen a jövedelemtermelés és jövedelemszerzés teljes állami ellenőrzési rendszerének kiépítése. Az erőltetett egyenlőségeszmény megvalósítása nem sikerült.





>> Felhalmozás kreatív módszerekkel



A kommunista hatalomátvétel után az életmód, a fogyasztási minták, a társas érintkezési és viselkedési normák a proletarizálódás és a lefelé irányuló nivellálódás miatt negatív irányban homogenizálódtak. A hatvanas évek végétől a kvázifogyasztói társadalom normái szerint az életmódbeli különbségek a korábbinál magasabb átlagos szinten termelődtek újra, s e különbségek a rendszerváltás után erősödtek.

A túlélés és az alkalmazkodás stratégiái között fontos szerepe volt a háztartásgazdaságok felértékelődésének. A jövedelemszerzésnek és a kreatív felhalmozásnak sokszínű rendszere alakult ki.

A vagyonvesztés kompenzálása az ötvenes években viszonylag korlátozott volt, de majdnem minden területen kialakult a tevékenységek másodlagos piaca. Ez az iparuktól megfosztott kisiparosok engedély nélküli szolgáltatótevékenysége volt. Az államosított üzemek munkatársai a szó szoros értelmében közös tulajdonnak tekintették a gyárat, és az eszközöket, a nyersanyagot magáncélra is felhasználták. A tervutasításos rendszerrel együtt járó tervanarchia és az általános áru- és anyaghiány megteremtette a feketekereskedelmet. (Az ötvenes években például az Aranycsapat néven ismert futballválogatott tagjai kereskedelmi láncot működtettek az általuk külföldről behozott áruk értékesítésére. Amint ezt az ügyészségi vizsgálat megállapította: "B. J. válogatott labdarúgó 1953 és 1956 között körülbelül 390 ezer forint értékű csempészárut értékesített csak az egyik ügynöke révén." A Kádár-korszakban a kiugró teljesítményű, illetve a kiemelt sportágakat űző sportolók egy része igyekezett gazdasági előnyökre - sportállásra, kisiparosi, kiskereskedői engedélyre, üzletbérletre, soron kívüli személygépkocsi- és lakáskiutalásra - váltani eredményeit.)

Felértékelődött a munkacsere intézménye is, illetve a legális körülmények között tevékenykedő magánzók tevékenysége, különösen a hiányszakmákban. A rejtett gazdaság rendszere finomodott, jól szervezetté - és nélkülözhetetlenné -, össztársadalmi jelenséggé vált.





>> Az újravagyonosodás technikái



A fogyasztás ebben az időszakban felhalmozáspótló szerepet is betöltött. A hatvanas évek első felében a tartós fogyasztási cikkek, a háztartási gépek, a televíziókészülékek váltak keresetté, ezeket a személyautó, majd a ház-, illetve lakásépítés követte. Egyre nagyobb jelentőségűvé vált a bevásárlóturizmus is. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években Csehszlovákia, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Jugoszlávia, majd a következő évtizedfordulótól Ausztria vált a legkedveltebb úti céllá.

A magánszektor szerepe nagyobb volt a korábban feltételezettnél. A jövedelemarányok kiegyenlítésének jegyében az ötvenes évek elejétől - a korábbi 2,6-2,8-szeres helyett - mindössze 1,3-1,5-szeres különbség volt a fizikai és a szellemi munka között. Leszűkültek a képzettséghez kötődő kereseti különbségek is, és a munkásságon belül a képzettebb, a korábban jobban fizetett munkások kereseti lehetőségei alakultak a legrosszabbul. Torzította a jövedelmi arányokat, hogy a munkateljesítménytől függetlenül jártak a béren kívüli juttatások és járandóságok, s az árképzés rendszere olykor jelentősen eltérítette értéküktől a termékek és szolgáltatások árát. A jövedelemegyenlőtlenség 1948-1970 között csökkent, de az ideologikus kívánalmaknak megfelelő egyenlőségi szint sohasem jött létre. A hetvenes évek elejétől a társadalmi csoportok jövedelmi egyenlőtlenségei nőttek.

A vagyonszerzést, a vagyongyűjtést nem támogatta a szocialista rendszer, melynek köztulajdont illető felfogása ellentétes volt a személyi használaton túlmutató, felhalmozási célú magántulajdonnal.

A tulajdontól való megfosztás a hatvanas évek elejére lényegében lezárult, az újravagyonosodás pedig a hatvanas évek második felétől-végével kezdődött. Erre engednek következtetni többek között a lakosság takarékbetét-állományát és a tartós fogyasztási cikkel való ellátottságot tükröző adatok.

A hazai viszonyok között jelentős vagyonnal rendelkező családok számának növekedése a hetvenes és a nyolcvanas években tartós volt. A reáljövedelmek dinamikusan nőttek, megteremtve a vagyonosodás pénzügyi alapjait. A lakásépítés a legtömegesebb vagyonszerzési formává (is) vált, mivel az állam még olyan alapvető szükségletek kielégítésére sem volt képes, mint a lakásellátás. A vagyonosodás - a legelesettebbek csoportjaitól eltekintve - lényegében független volt a társadalmi helyzettől. Valamennyi társadalmi csoportban meg lehetett találni a vagyonosodó és a vagyontalan családokat.





>> Takarék, ingatlan,

ingóság



A szocialista korszakban Magyarországon a pénzügyi megtakarítások kezelésének egyetlen legális formája a takarékbetét volt. A lakossági takarékbetét-állomány 1950-ben 289 millió, 1960-ban 5,5 milliárd, 1970-ben 42,7 milliárd, 1975-ben 81,2 milliárd, 1987-ben pedig 286 milliárd forintot tett ki. (A félmillió forintnál nagyobb betétkönyvek együttes megtakarításállománya 1972-ben 328 millió, 1976-ban 877 millió, 1980-ban 2540 millió és 1986-ban 14 600 millió forint volt.)

A lakossági takarékbetét-állomány 1970 és 1986 között hat és félszeresére emelkedett. 1975-ben 339 ezer olyan betétkönyvet regisztráltak, amelyekben az elhelyezett összeg meghaladta az 50 ezer forintot. Ezen betétek együttes értéke 32,1 milliárd forint volt, vagyis a megtakarításra képes személyek/családok betéteinek átlagos nagysága megközelítette a 100 ezer forintot. Ez közel háromévi átlagkeresetnek felelt meg.

A lakossági áruvásárlási és lakáshitelek kamata is viszonylag alacsony volt, így érdemes volt az államnak tartozni. E felismerést mutatja, hogy a lakossági hitelállomány 1960 és 1980 között a tízszeresére emelkedett.

A másik elterjedt vagyonforma az ingatlan volt. A nyolcvanas évekig élő jogszabályi korlátok szerint egy család/személy egy lakóingatlant és egy üdülőt birtokolhatott. A korlátozásokat igen gyakran kijátszották azzal például, hogy a kiskorú családtag nevére vásároltak, vagy a házasfelek névlegesen elváltak. A hetvenes-nyolcvanas években a lakóingatlanok bérbeadásával a lakásbérleti/albérleti szektor is megerősödött.

A harmadik vagyonfelhalmozási forma az ingóságok tulajdonlása. A nyolcvanas évek elejéig érvényben levő korlátozások miatt a termelőeszközök birtoklása elhanyagolható. A nemesfémek birtoklását 1974-ig szintén korlátozták, egy magánszemély legfeljebb 500 gramm aranyat tarthatott tulajdonában, de e rendelkezés betartása gyakorlatilag ellenőrizhetetlen volt. Dinamikusan nőtt a tartós fogyasztási cikkek - például az autók - száma, s viszonylag jelentős volt az öröklés révén szerzett értéktárgyaké. Az értéktárgyakkal és a nemesfémekkel való kereskedelem természetesen állami monopólium volt.





>> A gazdagok és a

szegények egyenlősége



A statisztikai felmérésekben a nyolcvanas évek elején azokat tekintették az átlagosnál jóval kedvezőbb anyagi körülmények között élőknek, akik saját bevallásuk szerint rendelkeztek a háztartás által nem lakott családi házzal, öröklakással vagy egyéb értékes ingatlannal, személygépkocsival, és lakásuk felszereltsége - háztartási gépekkel és egyéb kulturális eszközökkel - teljes körűnek volt mondható. Ferge Zsuzsa a hetvenes évek végén a gazdag családok számát néhány ezerre, maximum tízezerre, létszámukat harminc-negyvenezer főre tette. Azokat sorolta ide, akiknek a vagyona meghaladta a 3-4 millió forintot. (1978-ban egy átlagos Skoda autó 84 ezer forintba került, az egy keresőre jutó bruttó átlagbér 3687 forint, egy átlagos lakótelepi 54 négyzetméteres lakás ára 4-500 ezer forint volt.) A jómódú családok száma ennek húsz-huszonötszöröse lehetett, ha a jómód alapjának azt tekintjük, hogy a család pénzbeli megtakarításai másfél-két évi átlagjövedelmet tettek ki. E réteg létszáma legalább 750-900 ezer főre volt tehető.

1962-ben a népesség 1,4 százaléka - közel 150 ezer fő - tartozott a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők kategóriájába, 1987-ben már a népesség 4,7 százaléka, hozzávetőlegesen 450 ezren. 1962-ben 950 ezren, 1987-ben pedig 1,07 millióan tartoztak az alsó jövedelmi tizedbe. Ugyanakkor - egy a nyolcvanas évek végén készült elemzés szerint - a statisztikai adatgyűjtések az egy-egy évben keletkező jövedelmeknek a 40 százalékát nem voltak képesek regisztrálni.

A nyolcvanas évek elejétől bontakozott ki a termelésbe is visszaforgatható magántőkék felhalmozásának korszaka. A hetvenes-nyolcvanas években a családok közel háromnegyede valamilyen formában részt vett a második gazdaságban. A bérek 1987-ben az aktív keresős háztartások jövedelmének 56 százalékát tették ki, vagyis a családok átlagjövedelmének csak alig valamivel több mint a fele származott főmunkaidőben szerzett keresetből. A jövedelmi egyenlőtlenségeket egyébként sem elsősorban a bérek, hanem az egyéb jövedelmek növelték meg. Ekkor a magyar családok gazdasági magatartásának fő vonása volt a jövedelemeltitkolás. 1987 és 1990 között minden harmadik magyar család bekapcsolódott a bevásárlóturizmusba. 1990-ben még másfél millió kisgazdaságot tartottak nyilván, azaz minden második magyar család képes volt élelmiszer-fogyasztását saját forrásból kiegészíteni.

A szocialista rendszer a hatvanas évek második felétől az elérhető javak gyarapítási lehetőségét kínálta pragmatikus jövőképként a magyar társadalom számára. E megközelítésben a történelmi múlt, a történelmi tudat és valamennyi, a fogyasztáshoz vagy a létfenntartáshoz nem kapcsolódó érték háttérbe szorult. A jobb életkörülmények utáni természetes vágyakozás és azok elérésének lehetősége sokak számára feledhetővé tette azt, hogy hol is élnek valójában. A több hús, a több kenyér, a komfortosabb és talán valamivel nagyobb lakás, a Trabant, a Wartburg, Lada, a hétvégi kert, a nyaraló, a korlátozott, de létező utazási szabadság élhetővé/elviselhetőbbé tette a szabadsághiányos rendszert. Mindez hozzájárult a relatív egyenlőség tudatának kialakulásához, annak ellenére, hogy az egyéni erőfeszítéseken alapuló sikereket a szűkebb és tágabb közösségek általában számon tartották: ügyes emberként könyvelték el azokat, akik el tudtak igazodni a kor viszonyai között, s ezt a tudást képesek voltak a maguk javára fordítani.

Mindennek természetesen megvolt a társadalmi ára. A saját munkaerő mértéktelen kihasználása egyes korcsoportok egészségi állapotának jelentős romlásához, a halandósági mutatók kedvezőtlen alakulásához, a deviáns jelenségek terjedéséhez vezetett. A szocialista korszak kényszerűségeiből fakadó hétköznapi kreativitás más jellegű volt, mint az általános, szellemi és társadalmi értelemben vett kreativitás. Igen gyakran csak időlegesen, átmenetileg hasznosítható tudás megszerzésének kényszerét jelentette, amelyre normális társadalmi viszonyok között nincs szükség.