Lejtőn a budapesti tömegközlekedés
Aki utazott már nyugati nagyvárosok tömegközlekedési eszközein, jól tudja: korántsem egyértelmű, hogy a buszok, villamosok túlzsúfoltak, ósdiak legyenek, hogy hosszan fagyoskodjunk a megállókban, vagy ellenőrök sorfala közt kipréselődve, jeggyel a kezünkben is bocsánatot kelljen kérnünk létezésünkért. Van, ahol a munkába járás természetes alternatívája, nem kényszere a tömegközlekedés.
Pedig ez a közszolgáltatás nem csak nálunk veszteséges: világszerte mindenütt a helyi önkormányzatok pótolják ki a bevételt. Vagy ahol mégis profit alapú a szolgáltatás, ott a hálózatot a magas árak miatt nem is igen használják.
Itthon sem nehéz olyan külvárosi szakaszt találni, ahol az autó, amellett, hogy kényelmesebb és gyorsabb, már akkor is olcsóbb, ha csak ketten utaznak együtt. Ha pedig még többen indulnak útnak, csak akkor buszoznak, ha nincs autójuk, noha a nagy járművek költségelőnye éppen a nagy utasszámnál válik megfoghatóvá.
A gond alighanem az érdekeltségi rendszerrel van. Ha az előállított érték jórészt nem piacosítható, a céget csak költségközpontként működtethetjük. Ekkor viszont a prémiumokat nem a veszteség nagysága, hanem a hatékonyság javulása alapján kellene osztogatni, különben a cégvezetés a biztosan veszteséges tevékenység teljes leépítésében érdekelt. Ha az egy utaskilométerre vetített szenynyezés, költség vagy az utasok elégedettsége lenne a mérce, valószínűleg sok minden másként alakulna.
Márpedig könnyen belátható, hogy a tömegközlekedést nem célszerű piaci alapon működtetni. A vállalat ugyanis nemcsak személyeket szállít, de tetemes externáliát is termel, hiszen - megfelelő kihasználtságnál - az egy utaskilométerre jutó károsanyag-kibocsátás és az egy utasra jutó elfoglalt úttestfelület is jóval alacsonyabb, mint a személykocsiknál. Így a lakók, illetve az autósok örömére a környezetszenynyezés és a dugók is kisebbek.
Ám e két "termékért" igen nehéz díjat szedni, így az államnak be kell avatkoznia: a kisebb szennyezést elszenvedő lakók adójából és a túlterhelt belvárosba behajtók extra díjaiból (parkolás, benzin) kell kipótolni az utasoktól szedett jegyárat. Ha a jegyárakat azért emeljük, hogy a szolgáltató ne legyen veszteséges, valójában azt mondjuk, hogy az autózás és a belvárosi élet kényelmét a rendszerint jóval gyengébb anyagi helyzetű tömegközlekedők fizessék meg.
Figyelembe véve, hogy a magas viteldíj és a gyenge szolgáltatásminőség az autóval járók számát emeli, gyönyörű optimalizációs modellt kapunk: a parkolási többletbevételből javítani lehet a minőséget, így a rendszer hosszabb távon egyensúlyban lehet, ami persze nem feltétlenül jelent nyereségességet.
Ám ha a visszacsatolást elhagyjuk, extrém megoldást kapunk: a megemelt jegyár miatt csökken az utazók száma, így kevesebb járműre lesz szükség, vagyis csökkennek a költségek. Eközben az üzemeltető önkormányzat bevételei a parkolási díjak révén még nőnek is (különösen, ha egyúttal azokat is növelik), vagyis ekkor célszerű megszüntetni a tömegközlekedést, fizetőssé tenni minden parkolót, a parkolási díjakat pedig az egekbe emelni.
A mai hazai életszínvonal és belvárosi parkolási állapotok mellett még az is elképzelhető, hogy a viteldíj emelkedésével - jobb híján - nem csökken az utasszám: nőhet a bevétel és a bliccelők száma. Vagyis a beszedett összeg emelkedése mellett a jegy nélkül utazók személyében még bűnbakot is sikerül találni.
Ilyenkor még jól is jön, ha sztrájkolnak a dolgozók. Az aznapi veszteség nem jelentkezik, megugrik a parkolási bevétel, ráadásul a főváros az - épp általa figyelmen kívül hagyott externáliák miatt bekövetkező - ellehetetlenülésének megakadályozására az államtól pluszforrásokat kérhet.
De hasznos a munkabeszüntetéssel való fenyegetés is. A válsághelyzet megteremtése, majd utolsó pillanatban való megoldása politikai tőkét jelent a cég és a város vezetőinek, miközben a megegyezéshez szükséges pénzt az állam és az utasok adják össze. Ez pedig mind távolabb löki a céget a piaci megfontolásoktól, a hatékonyságtól. Jellemző, hogy bár a tömegközlekedési dolgozók szaktudása aligha hasznosítható másutt (hol találna munkát egy metróvezető?), a mostani bérmegállapodással a buszsofőrök mégis többet keresnek, mint a szintén állami alkalmazásban lévő tapasztalt orvosok, egyetemi oktatók vagy tanárok.
Gyakran a politikai érdekeket követi a tömegközlekedés fejlesztése is: a pénz nem oda kerül, ahol a legtöbb gépkocsit (negatív externáliát) lehetne kiváltani, vagy egységnyi beruházással a minőséget leginkább javítani tudnánk, hanem oda, ahol az a legtöbb szavazót érinti. Korántsem biztos például, hogy a 7-es busz metróra "cserélése" csökkenti leginkább a zsúfoltságot, hisz az jórészt a ma is tömegközlekedést választók életét könnyíti meg.
Ebből a szempontból is üde színfolt az ötös metró, amely - úgy tűnik - végre valóban olyan utazási igényt vált ki, amely eddig csak autóval volt reálisan kielégíthető. A kérdés csak az, hogy mekkora ez az igény, s a metró elkészültekor mennyibe kerül majd egy vonaljegy. Mert óriási naivitás azt hinni, hogy az emberek akkor is otthon hagyják kocsijukat, ha a tömegközlekedés nem lényegesen olcsóbb és gyorsabb.
