Mekkora a transzparencia?
A 90-es években forradalmi változás zajlott a jegybanki kommunikációban. Korábban a központi bankok meglehetősen titkolózó intézmények voltak, gyakran nem tisztázott céljaik voltak, és az eszközök alkalmazásával kapcsolatosan is bizonytalanságban hagyták a piacot. Ennek több oka is volt, például a bürokrácia természetes vágya a hatalmának és presztízsének megőrzésére azáltal, hogy elkerülje az elszámoltatást, de komoly szakmai megfontolások is álltak mögötte - írja Frederic Mishkin, a Columbia Egyetem professzora egy friss tanulmányában. (F. Mishkin: Can central bank transparency go too far? NBER Working Paper Series. www.nber.org/papers/w10829) A tavalyi közgazdasági Nobel-díjasok (Kydland és Prescott) időinkonzisztencia-elmélete szerint a politikusok sokkal rövidebb távban gondolkodnak, mint ami a monetáris politika számára optimális.
Az ebből fakadó problémák (lásd ábránkat) azonban 15 évvel ezelőtt életre hívták az aktívan kommunikáló, átlátható monetáris hatóság intézményét, melyet az is segített, hogy időközben a jegybanki függetlenség is megerősödött.
Az így kifejlődő inflációs célkitűzéses rendszer ma már a fejlett országokban a leggyakrabban alkalmazott monetáris politikai rezsim, melynek keretében a központi bank közli számszerű inflációs célját, stratégiáját, rendszeresen kommunikál a kormányzattal, felhasználóbarát elemzéseket (például az inflációs jelentést) ad közre. Ennek következtében a központi bank az inflációs várakozásokat befolyásolni képes, növekvő hitelességű intézménnyé vált, mely hatékonyabb volt saját céljai elérésében, mint a korábbiak - lásd Jók-e a meghirdetett célok? című cikkünket a melléklet 3. oldalán -, ami további lökést adott a jegybanki függetlenség intézményének.
A transzparencia azonban még messze nem teljes. Bár a legtöbb országban a monetáris hatóság közöl inflációs előrejelzést, több példa is van arra, hogy növekedési prognózist nem ad, illetve a legtöbb helyen (például hazánkban) a jegybank nem ad információt a jövőben várható árfolyam-politikáról, valamit a növekedés ingadozásáról (lásd táblázatunkat). Így felmerül a kérdés: kell-e tovább növelni az átláthatóságot? A növelés irányai elvileg a következők lehetnek: a kamatpolitika előrejelzése, kommunikáció a gazdasági ingadozásokról (a potenciális kibocsátástól való eltérésről), a monetáris politika nyílt magatartási szabályának (célfüggvény) megadása - írja a szakértő.
A transzparencia azonban csak akkor kifizetődő, ha valóban szolgálja a jegybank céljainak elérését. Ez azonban a kamatpolitika előrejelzésekor és a célfüggvény megadásakor nem feltétlenül igazolható.
Előbbi esetében a gondok a következők: előretekintő kamatpálya publikálásához a döntéshozó testületnek minden alkalommal meg kellene állapodnia egy ilyen pályában. A szerző szerint azonban ez jóval összetettebb feladat, mint a következő kamatlépés meghatározása, és szükségtelen nehézséghez és vitatott döntésekhez vezethet.
További gond, hogy a kamatpolitika nyilvános előrejelzése bonyolulttá teheti a kommunikációt. Ha ugyanis új információk hatására a jegybank eltér a korábban előre jelzett kamatpályától, akkor a közvélemény esetleg azt gondolja, hogy korábban hibázott a jegybank - ami további magyarázkodásra kényszerítheti a monetáris politika irányítóit. A kamatpolitika előrejelzése problémát okozhat a további (például inflációs) prognózisok elkészítésekor és értelmezésekor, amelyekben a kamatpolitika is meghatározó lehet.
A megoldás az lehet, hogy a központi bank a kamatpolitika változatlanságát feltételezve, vagy a piaci várakozásokra alapozva készíti el ezeket. (Magyarországon a kamatpolitika változatlanságát feltételezve készül az inflációs előrejelzés.) Összességében Mishkin úgy véli, hogy ettől a gyakorlattól való eltérést legfeljebb a feltörekvő piacok egyelőre alacsony hitelességi tőkét felhalmozó jegybankjainak lehet érdemes.
A jegybanki viselkedési szabály meghirdetésével kapcsolatban szintén kommunikációs probléma merül fel. Egy ilyen célfüggvény megalkotása igen körülményes, a monetáris tanácsok tagjainak feltehetően nincs is igazán egzakt formában megfogalmazható döntési szabályuk. Ráadásul a döntéshozó testületek összetétele folyamatosan változik.
A fentiektől eltérő Mishkin véleménye a növekedési ingadozásokkal kapcsolatban. A gazdaságban megfigyelhető ciklusokkal kapcsolatos jegybanki teendőket illetően nincs teljesen egységes vélemény a közgazdasági berkekben sem. Sokan úgy vélik, hogy a jegybanknak egyáltalán nem kell foglalkoznia velük, mert akcióinak reálgazdasági hatása csak rövid távú, ezért jobb, ha kizárólag az inflációval foglalkozik.
Más mértékadó vélemények szerint előfordulhat, hogy a jegybanknak inflációs céljai teljesítése mellett lehetősége nyílik a gazdasági ingadozások tompítására, így erről is érdemes beszélnie a központi bankoknak.
Megfogalmazódnak azonban olyan vélemények is, amelyek szerint abban az esetben, ha a jegybankárok nyíltan leszögezik a gazdasági ciklusok minimalizálásának feladatát, akkor a politikusoknak újra lehetőségük nyílik rövid távú szavazatmaximalizáló érdekeiknek megfelelően nyomás alá helyezni a monetáris politikát. Mishkin szerint ugyanakkor abban az esetben, ha a jegybanknak vannak ilyen ambíciói, akkor tisztességtelenség erről nem beszélni, hiszen a jegybank fő céljainak nem közlése a transzparencia alapvető szabályait sérti.
