Visszaszorul Oroszország a posztszovjet térségben

Első pillantásra a Szovjetunió felbomlása óta létrejött sokféle formáció között ez a legújabb sem mutatkozik életképesebbnek és hatékonyabbnak, mint a többi volt. Mégis figyelmet érdemel, mert a regionális szempontoknál több nagyságrenddel nagyobb játszma: a valamely energetikai szempontból fontos szovjet utódállamokban tapasztalható nyugati előrenyomulás része. Erre utal a keleti irányban - nem kis részt a volt szovjet tagköztársaságokban élő lengyelek demonstratív védelmében - egyre határozottabban középhatalmi szerepre törő Lengyelország részvétele. Erre utal, hogy a pénteki tanácskozás óta Észt- és Lettország is csatlakozási szándékát nyilvánította, márpedig a posztszovjet formációktól a balti országok idáig úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől. Erre utal, hogy máris jelezte érdeklődését Azerbajdzsán, amelynek pedig Oroszország óriási politikai és gazdasági gesztusokat tett az utóbbi időben. Sőt, még az is erre utal, hogy a Washington "kinyújtott karjának" tartott Mihail Szaakasvili a hét végén a festői Szeván-tónál tett magánlátogatása keretében "baráti beszélgetést" folytatott Robert Kocsarjan örmény elnökkel egy esetleges politikai-gazdasági irányváltás lehetőségéről.

Erre a hírre különösen élesen reagált a hivatalos Moszkva. Hiszen Jereván ma már a Kreml egyetlen stratégiai szövetségese a térségben. Ennek jeleként egy látványos gesztussal nemrég leírták az Oroszországgal szembeni teljes örmény adósságot - igaz, több örmény energetikai vállalat százszázalékos részvénypakettje fejében. Különböző leányvállalatain keresztül így Moszkva az örményországi villamosenergia-ellátás 80 százaléka felett megszerezte az ellenőrzést.

Az örmény ellenzék a belpolitikai küzdelemben az Azerbajdzsán fennhatósága ellen fellázadt Hegyi Karabah éléről az anyaországba érkezett Kocsarjan elnök feltétlen oroszbarátságával szemben - nyilvánvalóan Szaa-

kasvili késztetésére is - kijátszhatja az "Amerika majd segít nekünk!" kártyát. Az pedig a szovjet korszak paternalista szelleméhez és az idegen uralomhoz szokott kis keresztény országban hatásos fegyverré válhat a heves hatalmi harcban. Másként Jerevánban aligha vették volna észre hirtelen, hogy az orosz Vnyesztyorgbank (külkereskedelmi bank) tavaly "törvénytelenül" szerezte meg az Armszberbank (örmény takarékbank) 70 százalékos részvénycsomagját. És a legnagyobb örményországi biztosítóban szerzett 75 százalékos orosz tulajdon is éppoly problematikus, mint az alumíniumipar feletti új keletű orosz ellenőrzés. Mindez a helyi belpolitikai küzdelemben súlyos érv lehet. Még akkor is, ha Moszkva ma a világpiaci ár egyharmadáért szállítja a gázt a 45 százalékban a Gazprom, 10 százalékban az Itera orosz vállalat tulajdonában lévő örményországi feldolgozókba. (Az elosztó rendszer teljes egészében az Iteráé.)

Moszkva lopakodó gazdasági előrenyomulása a Kremlben jelenleg regnáló elit jellegzetes gesztusa. Az 1980-as években, ahogy közeledett a birodalom összeomlása, a KGB külföldön dolgozó rezidensei, köztük Vlagyimir Putyin és számos jelenlegi bizalmas munkatársa, az ideológiai diverzió reménytelen feladatait az orosz gazdasági pozí-ciók kiépítésével cserélte fel. A világsajtóban mostanában megszellőztetett ügyekből kitűnik, hogy kitűnően értenek ehhez. A civil külpolitika hagyományos technológiáit azonban nem volt módjuk alaposan elsajátítani.

Ma már befolyásos orosz elemzők is egyetlen folyamat stációinak tekintik az elmúlt fél év egymástól látszólag független külpolitikai kudarcait, amelyekért az egyik leghíresebb moszkvai politológus - az ukrajnai választásokon még a Kreml kijevi ügynökeként tevékenykedő, ám a Moszkva-barát jelölt veresége után Putyinnal szembefordult Sztanyiszlav Belkovszkij - az orosz elnök "provincializmusát", minden nyugati államférfi "nyálas csókját politikai győzelemnek" vélő "beteges gátlásosságát" okolja.

Kétségtelen, hogy ebbe a sorba illeszkedik a jogilag még mindig Grúziához tartozó üdülőparadicsom, Abházia elveszítése, a grúziai orosz laktanyák felszámolása, Ukrajna leválása, az orosz katonai jelenlétet a nemzetközi színtéren legalizálni hivatott moldovai "konföderációs terv" csúfos bukása éppúgy, mint a második világháborús évfordulóhoz fűzött remények szertefoszlása. Hiszen Moszkva erkölcsi felmagasztosulása helyett a világsajtó tele volt a balti államok vádjaival, és még az Oroszországtól való energetikai függőség miatt gyakran szervilis német sajtó is az 1945-ben nőket megerőszakoló, szadista szovjet katonákról szóló cikkek tömegével "ünnepelte" a kerek évfordulót.

Hasonló kudarcok sora késztette a krími szövetségre reagáló Sztanyiszlav Belkovszkijt a keserű próféciára: "A 2005 januárja és májusa közötti események azt bizonyítják, hogy az 1990-es évek végén kialakult "posztszovjet térség" mint geopolitikai tényező többé nem létezik. Következésképpen Oroszország sem töltheti be a régió informális centrumának, a FÁK koronázatlan királyának a szerepét. Az eurázsiai térség, minden természeti kincsével együtt, újrastrukturálódik. Külső erőközpontokra - az USA-ra, az EU-ra, Kínára - orientálódó, eltérő életképességű országok horizontális láncolata alkotja majd belső szervező erejét. Ebben a konstellációban az Oroszországi Föderációnak másfél-két évtizede van hátra. Annyi, amennyi az energiahordozó-szállítás új, alternatív tranzitútvonalának megteremtéséhez szükséges. Addig a posztszovjet illegális munkaerő átmeneti piaca is lesz."