Tavaly tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ért

A GDP a Magyarországon megtermelt jövedelmet méri, így a külföldi tulajdonosok jövedelme is benne van. Éppen ezért sem a GDP szintje, sem pedig a növekedés üteme nem fejezi ki kellőképpen a gazdaság teljesítőképességét - hangzik el gyakran a mutató értelmezése kapcsán. Az állítást két dolog is igazolni látszik. Egyrészt a GDP valóban nem a nemzeti jövedelemtulajdonosoknál realizálódott jövedelmet (GNI) méri, azzal csak lazább kapcsolatban van. Másrészt a hazánkban dinamikusan növekvő külföldi tőkeállományt figyelve logikusan feltételezhetjük, hogy az ezen realizált (így a külföldieket megillető) jövedelem egyre nagyobb részét teszi ki a bruttó hazai terméknek. És valóban: a számokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a GDP és a GNI közötti rés tekintetében nemzetközi összehasonlításban az élmezőnyben vagyunk, Európában csak Ír-, Észtország és Luxemburg mutat fel nagyobb különbséget a két mutató között.

Ennek ellenére érdemes óvatosan fogalmazni, amikor a fentiekhez hasonló kijelentéseket teszünk, mert a számok alaposabb szemügyre vétele igen meglepő eredményekre vezet. Az elmúlt években a forintban kifejezett GNI mindössze 5-6 százalékkal volt kisebb a GDP-nél, vagyis - a különbséget tekintve európai élvonalban való szereplésünk ellenére - szó sincs nagyságrendbeli eltérésről, az előállított hazai termék túlnyomó többsége hazai jövedelemtulajdonosokhoz került. Sőt meglepő módon a rés az utóbbi időben nem is tágult, 1998 óta csak tavaly nőtt jelentősen gyorsabban a GDP, mint a GNI, így a különbség inkább csökkent. Ez annak köszönhető, hogy a növekvő külföldi tőkeállomány mellett sem nőtt jobban a nettó külföldi jövedelem, mint a GDP. Vagyis ebben az értelemben az elmúlt években nem volt szó arról, hogy a GDP-növekedés üteme felülbecsülte volna a magyar gazdasági szereplők makrogazdasági értelemben vett jövedelemnövekedését.

A gazdasági fejlődés szempontjából a GDP-GNI rés minősége is számít. Például ennek szélesedése nem feltétlenül jelent rosszat, amennyiben közben a visszaforgatott profit aránya emelkedik, ám kellemetlenebb, ha a nettó kamatfizetés vagy a profitrepatriálás növekedése okozza. A profitrepatriálás aránya a teljes nyereséghez képest egyébként Magyarországon meglehetősen stabil, az utóbbi években hozzávetőleg 60 százalékot forgattak vissza a cégek. Ez 2004-re vonatkoztatva például azt jelenti, hogy a külföldiekhez kerülő összes kamat- és profitjövedelem 40 százaléka ilyen módon visszakerült a gazdaságba. Két évvel korábban az arány még 50 százalék volt, ezt az magyarázza, hogy a nettó külföldi jövedelmen belül megugrott a kamatjövedelmek aránya - köszönhetően a nemzetgazdaság (elsősorban az állam és a lakosság) dinamikus külső eladósodásának. Vagyis miközben a GDP-GNI rés nem szélesedett, szerkezete némi romlást mutat.

Ha nem is sikerült megmagyarázni, hogy miért érezzük fejlettségünket, életszínvonalunkat (és annak növekedését) alacsonyabbnak a GDP által jelzettnél, a GNI-mutatóval legalább 5-6 százalékkal közelebb kerültünk az igazsághoz - gondolhatnánk ezek után, ám a számok további meglepetéseket tartogatnak. Ha megnézzük, mekkora volt 2004-ben a belföldi felhasználás (köztük a jólétérzetet leginkább befolyásoló fogyasztás), akkor azt láthatjuk, hogy ez majdnem 10 százalékkal meghaladta a GNI-t. Ebből kíméletlen megállapításra juthatunk: a magyar társadalom jelenleg semmivel sem él roszszabb életszínvonalon, mint amelyet általános fejlettsége indokol, sőt, még tovább is nyújtózkodik a takarójánál. (Ez úgy lehet, hogy a GNI rövid távon nem korlátja a fogyasztás bővülésének, erre példa lehet Magyarországon a devizahitelek gyors felfutása. Hosszú távon azonban az eladósodás miatt komoly feszültségeket eredményezhet, amelynek első jelei már az gépkocsilízing-piacon is kezdenek megmutatkozni. Ám ez már egy másik téma, mint ahogy az is, hogy a jövedelem eloszlása mennyire a társadalmi szolidaritás vagy a teljesítményelv által befolyásolt.)

A fenti gondolatmenet élesen ellentmond annak a gyakran hangoztatott példának, mely szerint a hazai relatív bérszínvonal nemzetközi összehasonlításban alacsony. Ez az állítás azonban csak akkor igaz, ha szigorúan a bruttó bérekre koncentrálunk. Ha a teljes munkaerőköltséget (vagy a másik oldalról nézve: "compensation of employee"-t) tekintjük, akkor semmiféle lemaradásban nem vagyunk, az az egy főre jutó GDP-vel is szoros kapcsolatban van. (Ezzel részletesebben foglalkozott Oblath Gábor Lemaradtak-e a bérek az EU-hoz viszonyítva? című írásában, VG, 2002. november 6., 7. oldal.) Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a bérszínvonal a magyar gazdaság rendkívül gyenge aktivitása következtében tűnhet alacsonynak, s emiatt jelentős (társadalombiztosítási) terhek nehezednek a foglalkoztatottakra.

Természetesen a külföldi tőke jelentős súlya a magyar gazdaságban számos egyéb kérdést vet fel, ennek megválaszolására itt nem volt módunk, így például az alacsony hozzáadott érték vagy az adóbefizetések kérdésköre.

(A szerző köszönetet mond Oblath Gábornak a cikk megírásához nyújtott segítségéért.)