Meddig lássunk előre?

Az inflációs célkövetést folytató jegybankok küldetése, hogy az – általában nyílt, számszerű célként is meghirdetett – inflációt alacsony szinten tartsák (csökkentsék). Emellett azonban a központi bankok akcióik kihatásait is figyelemmel kísérik, hiszen elvárás velük szemben, hogy feladatukat minél alacsonyabb reálgazdasági költséggel (kis növekedési áldozattal) lássák el. A jegybanki küldetés teljesítését azonban (legalább) két tényező nehezíti.

Egyfelől a jegybankok eszköztára általában nem elégséges ahhoz, hogy e két vagy akár több (egymással ellentétes) célt egyszerre elérjék. Ugyanis egyes sokkoknál – például kínálati sokk esetén – a növekvő kibocsátás megszorító, míg az alacsony infláció expanzív monetáris politikát kíván. Más sokkoknál lehetséges, hogy a jegybank beavatkozási iránya ugyan azonos, mégis a jegybanki eszközök eltérően hathatnak az inflációra és a kibocsátásra, s emiatt az inflációs és a kibocsátási célok egyidejűleg nem feltétlenül érhetőek el.

Másrészt a monetáris politikai döntések átgyűrűzésében (transzmissziójában) lévő késleltetések gátolják, hogy a jegybank döntéseivel azonmód befolyásolja az infláció alakulását. Ennek egyenes következménye, hogy a jegybankoknak előre tekintő módon kell viselkedniük, azaz a mai döntéseikkel a jövőben várható folyamatokra kell reagálniuk.

Ennek megfelelően a fő dilemma, hogy amennyiben a jelenlegi vagy ahhoz közeli inflációt akarják céljaikhoz közelíteni, akkor azt esetleg csak rendkívül nagy kilengések generálása révén tudják megtenni, míg ha távolabbi időszakra összpontosítanak, akkor ugyan várhatóan kisebb reálgazdasági áldozatok révén tudják az inflációt egy későbbi időpontban a kitűzött célhoz közelíteni, de addig éppen a fő küldetésük megvalósulásáról, az infláció megfelelő szinten tartásáról kell lemondaniuk.

Egy jegybanki tanulmány azt vizsgálta, hogy a fenti megfontolások figyelembevételével mekkora az ideális jegybanki előrelátás Magyarországon, vagyis mennyire kell rövid, illetve hoszszú távra koncentrálni a döntéseknél ahhoz, hogy az infláció kontroll alatt maradjon, és eközben a gazdaságban se legyenek túlzott kilengések. (Várpalotai Viktor: Az inflációs célkövetés optimális horizontja Magyarországon.)

A szerző többféle megközelítést is alkalmaz. Az egyik szerint a jegybanknak olyan messzire kell előre néznie, hogy egy váratlan gazdasági esemény (amely a reálgazdaságra és az inflációra is hatással van) bekövetkezésekor a jegybanknak elegendő ideje legyen arra, hogy jóléti szempontból optimális döntéseket hozva az inflációt visszatérítse a célkitűzésnek megfelelő értékhez. Az így meghatározott ideális előretekintés mértékét optimális kommunikációs horizontnak nevezik a közgazdászok, jelezve, hogy a jegybank elszámoltathatósága ekkor nagymértékben leegyszerűsödik. Ugyanis utólag a jegybanki cél és a tényleges infláció közötti esetleges eltérést elvileg kizárólag olyan tényezők magyarázzák, amelyek a monetáris politika horizontján belül jelentkeztek. A másik megközelítés abból indul ki, hogy ha a jegybank kamatdöntéseit kizárólag az inflációs előrejelzés és a cél különbségének függvényében alakítja, akkor milyen előretekintést válaszszon az alkalmazott szabályban. Ezt a megközelítést a szakma optimális visszacsatolási horizontnak hívja, utalva a jegybanki kamatdöntések feltételezett speciális szabályára.

A tanulmány mindkét felfogásban ökonometriai modelleken keresztül vizsgálta, hogy a magyar monetáris politika számára mekkora az ideális időtáv, amíg előre kell tekintenie. A szerző az első megközelítésben a múltban megfigyelt sokkok tulajdonságai alapján úgy találta, hogy a jegybank a jövőbeli inflációs sokkok hatását várhatóan az esetek 95 százalékában három évnél rövidebb idő alatt közömbösíteni tudja. Ezen belül – a különféle kül- és belföldi sokkok, valamint a vizsgált jegybanki célrendszer függvényében – az eredmények meglehetősen szóródnak, négy és tizenöt negyedév között. Érdemes hozzátenni, hogy sok múlik azon, mit tekintünk „közömbösítésnek”. Ha az inflációs sokk sikeres közömbösítésének kritériumát a céltól való 0,1 százalékpontnál kisebb eltérés helyett 0,2 százalékpontnál kisebb különbségre lazítjuk, akkor az idő látványosan lerövidül: az átlagos háromról 1,5-2 évre.

Az optimális visszacsatolási horizont definíciója első látásra némiképp eltérő következtetésre vezetett a vizsgált modellekben. Az optimális horizont meglehetősen rövid, 1–4 negyedév. Ugyanakkor fontos látni, hogy minimális jóléti veszteséget eredményez egy ennél hosszabb, 6–8 negyedévnyi előretekintés, tehát 1–8 negyedéves horizont közül szinte bármelyik elfogadható jóléti szempontból.

A szerző az eredmények alapján azt állapította meg, hogy jóléti szempontból megfelelő az a gyakorlat, ahogy az MNB a másfél-két évvel előre várt inflációs folyamatokat értékelve dönt a jegybanki irányadó instrumentumról. Ez a másfél-két éves horizont a különféle sokkok jó része esetén már kellő időt biztosít arra, hogy a jegybank az inflációt jóléti szempontból optimálisan alakítsa a célkitűzéseknek megfelelő értékhez, vagyis az árstabilitás iránti elkötelezettsége ne okozzon jelentős reálgazdasági áldozatot, nagy kilengéseket a monetáris politikában és a gazdasági teljesítményben. Ugyanakkor a monetáris politika irányítóinak fel kell készülniük olyan nem elhanyagolható valószínűséggel bekövetkező sokkokra, amelyekre ha a jegybank optimálisan reagál, akkor az infláció másfél-két évnél hosszabban is eltérhet a célkitűzéstől.

A kamatok a gazdaságban megfigyelhető összkeresletre gyakorolnak hatást, az árfolyam pedig az importtermékek árán keresztül befolyásolja az inflációt.

A kamatok a gazdaságban megfigyelhető összkeresletre gyakorolnak hatást, az árfolyam pedig az importtermékek árán keresztül befolyásolja az inflációt.-->