Saját adóreform-tervvel állt elő a volt pénzügyminiszter
Világos, hogy a magyar gazdaságban komoly növekedési gondok vannak – írja László Csaba a Figyelőben.
Az elmúlt másfél év sikeres költségvetési stabilizációja ellenére az üzleti szféra várakozásai rendkívül negatívak és az országról alkotott befektetői megítélés sem javult, sőt, kifejezetten romlott. A mostani kiigazítás az üzleti szféra számára rövidtávon vagy semleges hatású, vagy kifejezetten hátrányos következményekkel jár.
Kevés dologban van ma olyan széleskörű nemzeti konszenzus, mint abban, hogy a magyar adórendszerrel komoly gondok vannak: régiós összevetésben magas az adóteher, a rendszer széttagolt, szűk az adóalap, s a beszedéssel is gondok vannak.
A legfontosabb kiindulópont, hogy a versenyképességen csak érdemi adócsökkentéssel lehet javítani. Mind a megítélés, mind a valós jövedelem folyamatok szempontjából egy, a kormány által javasolt, a GDP 1 százalékát sem elérő, elaprózott adócsökkentés nem hozna érdemi változást.
Első lépésben a GDP mintegy 3 százalékára rúgó, utána pedig még két-három évig további 1 százalékpontos GDP-arányos adócsökkentés viszont már átütő eredménnyel járhatna. Természetesen ez olyan kihívás elé állítja a költségvetési politikát, aminek nagyon nehéz lesz megfelelni. Egy százalékpontnyi GDP jövőre mintegy 300 milliárd forintot jelent. Az első adócsökkentő lépésnek tehát valahol 800–900 milliárd forint körül kellene lennie. Az is egyértelmű, hogy a biztosan beszedhető bevételi többletekből ekkora összeg nem hajtható be.
László Csaba szerint az osztalékadó 35 százalékos szintjének eltörlése, és egy magas szinten maximált normális járulékplafon bevezetése alig járna bevételkieséssel. Harmadrészt, idetartozik az úgynevezett kis adók ügye, jóllehet ennek újbóli felvetése a tavalyi elvetélt kormányjavaslat után merésznek tűnhet. Pedig halálra ítélhetnénk a kulturális és innovációs járulékot, a szakképzési hozzájárulást és a rehabilitációs járulékot. A visszaosztási rendszereknél pedig – ahol ez igazán fontos állami feladatot pótol – a társasági adózást lehet forrásként felhasználni.
Az iparűzési adó, attól, hogy EU-konform, még a nemzetközi gyakorlattól eltérő hungarikum marad. Pontosan azokat a vállalkozásokat terheli leginkább, amelyek magas hozzáadott értéket termelnek, és nagy a növekedési potenciáljuk. Végül, de nem utolsósorban jelenleg a munkáltatói járulék szintje tér el a legkirívóbban a nemzetközileg szokásostól, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy e tételnél nem érvényesül semmilyen plafonja a befizetésnek. Egy százalékpontnyi tb-járulék mintegy 70–80 milliárd forintnak felel meg. A teljes iparűzési adó közel 500 milliárd forint, és a kiegészítő adó is több száz milliárdos tétel az államkasszában.
A fenti javaslat, azaz a kiegészítő adók és az iparűzési adó megszüntetése, valamint a munkáltatói járulék 10 százalékpontos csökkentésének egyidejű bevezetése ezért kezelhetetlen helyzetbe hozná a költségvetést. Mindenképpen szükség van tehát a kiadások mérséklésére, avagy más bevételek növelésére.
Az egykulcsos adó bevezetése egyértelműen csökkentené az adminisztrációs terheket, hatékonyabbá válhatna az adóbeszedés, nehezebbé az adóeltitkolás, és a marginális kulcs alacsony szintje miatt csökkenne az elkerülési hajlandóság is. Az egyetlen komoly és valós társadalmi problémát felvető kérdés: elviseli-e a magyar társadalom, hogy csökken a magasabb jövedelműek adóterhe és nő az alacsony jövedelemmel rendelkezőké? Erre a kérdésre kell elfogadható érveket tartalmazó választ találni.
Az egykulcsos adó következményeit azonban egyfelől kompenzálni lehetne az adórendszeren kívüli lépésekkel, másfelől pedig az igazi megoldás éppen az adórendszeren belülről jöhet. Az alacsony munkajövedelműeknél kompenzálni kellene az egykulcsos adó bevezetését. És kétségtelen az is, hogy egykulcsos szja esetén aligha lehetne a magas jövedelműeket érintő komoly, kötelezően kivetendő ingatlan adó ellen érvelni. Az elmúlt évtizedben a Pénzügyminisztérium apparátusa többször kiszámolta az egykulcsos adó bevezetésének számszerű hatásait. Perdöntő érv lehet ezen adóforma bevezetése mellett, hogy 20 százalék körüli adókulccsal be lehetne szedni a ma is befolyó bevételeket. A kiadások felülvizsgálata mellett a bevételi oldalon is körül kellene nézni.
Az áfa 1 százalékpontos emelése mintegy 70 milliárd forintnyi többletbevételt hozna. Inflációs szempontból nem kockázatmentes lépés, de egy 2–3 százalékpontos áfa-emelés is 200 milliárd forint körüli forrást teremthet az adócsökkentéshez. Az egységes, kötelezően kivetendő értékalapú ingatlanadó legalább 200 milliárd forint többletbevételt garantálna az államháztartásnak. Több szempontból indokolt lenne az ingatlanadó: a helyi önkormányzatok szintén jól kompenzálhatná az iparűzési adó eltörlését, nem is beszélve az egykulcsos adó bevezetésének társadalmi kiegyenlítéséről. Részben adóemelés, részben egyszerűsítés, hogy folytatni kell az elmúlt években is már komoly eredményeket hozó kedvezmények, kivételek kiirtását az adórendszerből. A cégautó-adóztatás szigorítása, a költségelszámolási lehetőségek, vagy inkább visszaélések korlátozása is napirendre tűzendő kérdések.
A fenti javaslatok némelyike pár hetes kodifikációs munkával előkészíthető, de a többségéhez legalább fél év kell. Egyes területeken a változások csak 2–4 év után jelentkeznek. Egy ilyen adóreformhoz már csak azért is szükség van minimum fél évre, mert ennyi idő biztosan kell ahhoz, hogy a becslésem szerint legalább 400–500 milliárd forintnyi kiadáscsökkentést hitelesen előkészítse a kormány.
