Így reméltük elérni a korábbi növekedési trendet - amelynek üteme az unióénak kétszerese volt - a fogyasztás további korlátozása nélkül. Ezután - gondoltuk sokan - lehetővé válna belevágni a fenntartható növekedéshez és a korszerű gazdasághoz és társadalmi élethez szükséges és elmaradt strukturális reformokba.
A nemzetközi hitelválság és az utána várható – már érezhető – szétfoszlatta ezeket a reményeket. De a recesszió ellen követendő gazdaságpolitika szükségszerűségei eltérőek egyrészt a növekedési csúcsról most visszaeső nagy gazdaságok, elsősorban a közgazdaság elmélet vezető gondolkodóinak szeme előtt lebegő USA gazdaság, és másrészt a túl eladósodott kis országok számára. A kis gazdaságok növekedésének meghatározó tényezője a külkereskedelem, e nélkül egyszerűen nem tudnák kihasználni a munkamegosztásból származó előnyöket.
A nagy országok ugyan megengedhetik maguknak, hogy a belső keresletet hatékonyan anélkül növeljék, hogy lényegesen változna a külkereskedelem és a nemzetközi tőkeforgalom súlya a gazdaságukban . E növelésre az Egyesült Államokban - ha a gazdaság csúcson jár, és fenyeget - akkor érvényes Milton Friedman elmélete, mely szerint az állami pénzek további beáramlása csak az inflációt növeli, és nem eredményezi - az amúgy marginális - csökkenését. Ilyen munkanélküliség támadhat például akkor, ha a munkaerő szakmai összetétele lassabban változik, mint a műszaki fejlődés. (A pénzmennyiséggel történő szabályozással viszont az a baj, hogy kétséges a mérhetősége a pénzügyi piacok változatos újítási lehetőségei miatt. Ezért tértek át az inflációs vagy az árfolyam cél kitűzésére a jegybankok.)
Ha azonban nem az infláció, hanem a munkanélküliség a probléma, mint ami most fenyeget, Keynes elmélete érvényes, a magángazdaság keresleti hányát pótlandó, növelni kell a pénzkínálatot. Jelenleg azonban ez a tanács még nem volna elegendő, mert az ország és háztartásai eladósodottsága miatt Amerikában is szükség van a beáramló állami pénzmennyiség útjának meghatározására. (Nem arra gondolok, amit a 92 éves Anna Schwartz, Friedman híres válságtörténetének társszerzője írt, hogy helyesebb volna, ha az állam a rossz követeléseket venné meg az elsőbbségi részvények szerzése helyett. Hangsúlyozza, hogy most, szemben a 30-as évekkel nem likviditási, hanem információs válság van. Cikkében azonban nem ad tanácsot ahhoz, miről kellett volna felismerni, hogy a biztosítási célból, továbbá az eltérő egyéni kockázatviselési igények kielégítésére kitalált derivatívok mennyisége mikor lépi túl a rendszer biztonsági határát. Csak azt hangsúlyozza, a rossz döntésekért a döntéshozó adósoknak és hitelezőknek kellene felelniük, nem a bankrendszer egészének.)
A friss Nobel-díjas Paul Krugman és a rég Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz javaslata látszik megfelelőnek: a jelenlegi helyzetben, amikor mindenki fél a hitelektől, az amerikai államnak infrastrukturális, energiagazdálkodási és környezetvédelmi (innen a Duna partjáról nekem ezek között az energia látszik a legfontosabbnak,) beruházásokba kellene beszállnia. Szerintük az eladósodott fogyasztók a jelenlegi helyzetben az új pénzből adósságot fizetnének vissza, és nem növelnék a fizetőképes keresletet. Tehát nem egyedüli, örök igazság sem Friedman, sem Keynes elmélete, mindkettő egyaránt igaz, és a konjunktúraciklus helyzetétől függ, közülük éppen kire kell hallgatni.
Arról a pillanatnyilag elterjedt nézetről, hogy most a liberális gazdaság vagy pláne a kapitalizmus igazsága általában dőlt meg¸ csak Mark Twain mondása juthat az embernek eszébe:„a halálomról szóló hírek erősen túlzottak”. (TGM a monoki polgármesterrel folytatott rádióvitában olyan megjegyzést tett, mintha sejtené, nem a tőkével, hanem magával a műszaki fejlődéssel van baja. Vissza a fákra! Nem kell munkamegosztás, elidegenedés, kizsákmányolás!)
Hazai szempontból azonban a külföldi eladósodottság csökkentése és vele a kamatszint csökkentése látszik a leghatékonyabb módnak a gazdaság hatékony ösztönzése szempontjából. Változatlan kamatszinttel az adószint leszállítása nem biztos, hogy a vállalatokat eladásaik hatékony növelésére indítaná. Bár még jobb, mint az állami támogatás, vagy kivételezés a kkv szektornak. Az állam ugyanis nem láthat a vállalkozók veséjébe, nem tudna hatékonyan dönteni a beruházások elosztásáról. Az olcsóbb bankhitelek kockázatosabb és több vállalkozást mutatnának jövedelmezőnek, anélkül, hogy az államnak kellene fontolgatnia, melyik a gazdaságosabb.
Továbbá, az állam kiadásainak csökkentése lehetetlen a strukturális reformok végrehajtása nélkül. Ezekhez viszont politikai egyetértésre volna szükség. Gazdasági és költségvetési hatásuk sem érvényesülhet olyan gyorsan, mint ahogy arra a jelenlegi bel- és külgazdasági helyzetben szükséges volna. Az adóstruktúra változtatásának is túl sokan kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Az adóterheket is újraosztja a piac, ezt már a XVIII. században is írták egyes közgazdászok.
