A legnépszerűbb zenei megosztó, a skandináv Spotify két forintot fizet a dalok minden egyes meghallgatása után az alkotás tulajdonosának vagy tulajdonosainak (például szerző, kiadó, előadó). Ez önmagában nem tűnik soknak, de ha egy dal eléri a milliós hallgatottságot, már egészen jó üzletnek tűnik – de csak a nagyon ismert előadóknak. Sok zenekar művészete nem jut el a felhasználókig, nem születnek igazán stílusos albumok, a szerzők jelentős része rámegy az eldobható popzenére, amely egy nyáron képes tematizálni a piacot, vagy visszanyúl a régi nagyok alkotásaihoz, és újraformálja őket. A lemezkiadás, albumkészítés macerás, és kevés pénzt hoz – sokkal kifizetődőbb egy-egy számot alkotni és mindenhol azt futtatni. Emiatt kevés a jó zenei anyag.
Az ismertebb zenekarok elsődleges bevételi forrása a lemezkiadás helyett a koncertezés, a régi alkotások gondozása, ráncfelvarrása. Nem véletlen, hogy ilyen sok fesztivál és turné van (világszinten is) az iparágban. Míg néhány évtizeddel korábban egy jó albummal vagy kislemezzel be lehetett robbanni a köztudatba, ma már ez átterelődött egy jól összerakott színpadi produkció előadására, vagy egyetlen számra, amelyet egy zenei megosztóra írtak. A legismertebb előadók is az online letöltésre és a zenei megosztókra koncentrálnak, kérdés, sikerül-e ott kitűnni a sorból. Egy-egy megosztó több millió dalt kínál, és a sajátossága, hogy egyetlen gombnyomással nemcsak számot, előadót is váltani lehet, ha a produkció nem jön be a hallgatónak azonnal. Ilyen erős versenyfeltételek mellett nagyon nehéz érvényesülni. És ha sikerül is, a bevétel nagyon csekély. Ebben a környezetben sokkal inkább mennek a régi, ha úgy tetszik retró alkotások, amelyek most tematizálják a zenei piacot. Cserébe viszont a jó produkciók színpadi előadásáért a fogyasztók szinte minden pénzt hajlandók megfizetni, a fesztiválok pedig sokszor a tenyerükön hordozzák a bandákat, a felkapott egyszámos előadókat. Itthon például a legkelendőbb formációk vagy előadók évente száznál is több fellépést vállalnak, egyenként 1,5-2,5 millió forintért – ez nagyon komoly összegnek számít. A nemzetközi megasztárok évente két-három tucat fellépéssel is elvannak, ugyancsak 1-2 milliós gázsiért, csak dollárban, illetve euróban számolva. A középmezőny alsó felén lévők (ezek az ismert, de nem túl divatos zenekarok) 5-10 ezer euróért lépnek fel (ráénekelnek a saját zenei alapjukra). A teljes zenekaros koncertek ára ennek legalább a háromszorosa, de ezekből van kevesebb. A zenei piac új iránya azonban nem támogatja a valódi életművek, örök érvényű albumok elkészülését. Többek között ez az oka annak, hogy a legnagyobb szupersztárok is csendben vannak, nem jelenik meg új hanganyaguk, vagy ha igen, akkor is csak egy-egy szám.
Az utóbbi évtizedben a teljes zeneipar ráállt az egyszámos projektekre. Akkor kifizetődő a befektetett munka, ha globálisan milliós rétegekhez jut el a szám, lokálisan pedig több százezer emberhez. Mivel kevés jó hanganyag készül, egy-egy berobbanó sláger tömegvonzó képessége olyan erős, hogy mindenki azt akarja hallgatni, másra szinte nem is kíváncsi. Ezt az üzleti modellt igyekszik követni mindenki, ezzel lehet letarolni a videó- és zenei megosztókat, a rádiókat és persze a fesztiválokat. Ugyanakkor ezeknek a számoknak nincs a szó klasszikus értelmében művészeti értékük, totális élményt kínálnak a hallgatónak, de semmi többet. Nem kötődnek irányzatokhoz, zenei ízléshez, egyszerűen lógnak a levegőben, és ahogy megszülettek a semmiből, úgy tűnnek el aztán a semmiben.
A másik irány ebben az üzleti modellben a régi, olcsó (retró) zenei anyagok modernizálása, újrahasznosítása. Emiatt újabb és újabb korábbi zenék kerülnek elő, háttérbe szorítva a kortárs alkotók anyagait. Az újrahasznosítás pedig erősen tematizálja a zenei piacot – kvázi egy helyben jár. Nemcsak a zenészek és az előadók, a hallgatók is leragadtak a régi számoknál, egy olyan korszakban, amikor még csillagászati összegeket lehetett keresni egy-egy új albummal és az azt bemutató turnéval. Ezzel pedig a kör bezárul, a fogyasztó véleményt mond: a mai zenei piaci igények mutatják meg, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtti munka milyen sokat ér most, hiszen az akkori albumok ma is rendkívül népszerűek, annyira, hogy az új feltörekvő zenekarok képtelenek ugyanazt a sikert elérni, mint az akkoriak – ha esetleg egy-egy projektjük bejön és milliókat ér, hamar a feledés homályába merül.
Az ismert zenekarok gázsija
1-2
millió forintból kijön
