Ritkán látott ellentét feszül a hazai gazdaságpolitikusok által leírt valóság és a hétköznapi érzékelés terén, már ami az inflációt és az árakat illeti. Hiába hangoztatja már több mint egy éve Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter, hogy a „kormány letörte az inflációt és ott is maradt” , az üzenet sokszor nem találkozik fogyasztó mindennapos tapasztalataival, aki ha bemegy a boltba, továbbra is azt látja, hogy árak magasak. Első igazság: attól, hogy csökken az infláció, az árak magasak maradnak. Ezt a magasár-érzetet tudja kompenzálni a reálbér-növekedés, ami tavaly közel tíz százalékos volt.
Nem véletlen, hogy Orbán Viktor miniszterelnök is a béremeléseket szorgalmazza, hogy a vásárlóerő, azaz a reálbér növekedésén keresztül az emberek túl legyenek a korábbi infláció okozta anyagi megpróbáltatáson. Ebből a szempontból is volt lényeges a tavaly decemberben megkötött hároméves bérmegállapodás a munkáltatók és a szakszervezetek között, ami garantálja a következő években is a bérfelzárkózást és a reálbérek folyamatos emelkedését. És persze az sem véletlen, hogy a kormány régóta kritizálja az Oroszország elleni szankciókat, amelyeknek jelentős szerepük volt az energiaválságban, illetve az abból kinövő inflációs sokkban. Minden kínálati sokk általában felfelé hajtja az árakat, ezt láttuk 2022-ben is és ez az, amit az első pillanattól kezdve ellenzett a miniszterelnök.
Az infláció értelmezésére visszatérve, a gazdaságpolitikusok és az emberek közötti ellentét abból fakad, hogy
teljesen más ért mindenki az infláció alatt.
Rögtön leszögezzük, hogy a történetben minden szereplőnek, így a nemzetgazdasági miniszternek is igaza van, amikor azt mondja, hogy a kormány letörte az inflációt, hiszen az az éppen aktuális áremelkedést mutatja és egy éve valóban már a 4 százalékos jegybanki célsáv körül mozog, tehát a 3 százalékos szintnek megfelelő árstabilitástól nem vagyunk messze. A fogyasztó szempontjából viszont a rossz hír az, hogy az árak ettől még nem lettek alacsonyabbak, a korábbi 15-20-25 százalékos áremelkedés ugyanúgy ott van a kenyér vagy tojás árában, dacára annak, hogy a KSH épp 4 százalék alá vagy fölé méri.
Végeredményben pedig azt kell mondani, lehet a fogyasztó nem ismeri az infláció pontos fogalmát, ettől még igaza van, mivel ő dönt a bevásárlás során, ő viseli az infláció minden következményét és végső soron neki kell a drágább terméket kifizetnie a rendelkezésre álló jövedelméből.
Ha ugyanis magas árakat lát, akkor értelemszerűen óvatosabb lesz és visszafogja a költekezést, mint ahogy láttuk is sokáig. Ennek a pszichés hatását talán sokan alábecsülték, így aztán nincs nagyon mit meglepődni azon, hogy sokáig a kiskereskedelmi sem akart felpörögni, hiába mérte a KSH a reálbérek masszív emelkedését.
Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a képlet nem ilyen egyszerű, a KSH egy átlagos fogyasztói kosárra vetíti ki az inflációt, és okkal feltételezhető, hogy a társadalom alsó rétegeit jobban megviselte ez az időszak. Azok, akik eleve a jövedelmük nagyobb hányadát költik élelmiszerre, a vásárlóerejük az átlagnál jobban mérséklődhetett. A jegybank korábban is úgy számolt, hogy valamikor 2024 végére érték utol magukat ezek a csoportok.
Ilyen szempontból is volt kitűnő a tavalyi év, mert az összes decilisben jelentősen nőttek a reálkeresetek.
Ami pedig a jövőt illeti, arra biztosan nem kell számítani, hacsak nem jön egy újabb geopolitikai konfliktus, hogy visszatérne az eszeveszett drágulás. Arra viszont igen, hogy nem látjuk viszont a korábbi 1-2 százalék körüli alacsony inflációs közeget. Ráadásul a munkaerőhiány is abba az irányba mutat, hogy tartósan be kell rendezkedni, hogy a szolgáltatások évről évre egyre többe fognak kerülni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.