A globalizálódás és az európai integráció

Magyarországon már a 70-es években egyetemi tananyag volt a globális folyamatok és problémák elemzése. Ezért a hazai szakmában jogos értetlenséget keltett az, ahogy az elmúlt évek közvélemény-formálóinak jelentős, gazdaságilag képzetlen része negyedszázados megkésettséggel fölfedezte a világméretű folyamatok egybefonódását. Bizony, nem a pénzpiacok liberalizációja hozott létre a világ minden földrészét és piacát összekötő folyamatokat, hanem ezek létrejöttek már a múlt század során. S a második világháborút követő időszakban, legkésőbb az 1973. és 1979. évi két olajsokkot követően nyilvánvalóvá vált az, hogy a világ egyetlen pontján sincsenek tisztán belügyek többé. Ennek belátása segített abban, hogy a szovjet birodalom is viszonylag békésen szűnt meg (különösen létrehozásának körülményeihez képest nagyon békésen és kevés, csak ehhez kötődő áldozattal).

Épp ezért voltaképp meglepő, hogy nemcsak a rendszerváltozás kezdetén, hanem annak egész első évtizedében az elemzők figyelme a posztszocialista átalakulás sajátosságaira fordult, többnyire annak egyediségét emelték ki. A rendszerváltozás azonban a 90-es évtizedben valódi globális folyamattá vált. Válságba jutott és átalakulóban van a Kelet-Ázsiát részint látszólagos, részint valós sikerekre vivő "haverok kapitalizmusa" (crony capitalism), mert illeszkednie kell a külvilág áttekinthetőség és elszámoltathatóság iránti igényéhez. Átalakult az Egyesült Államok gazdasága, a hosszabb ideje tartó költségvetési többlet, a minimális infláció és a 4 százalék körüli munkanélküliség mellett megvalósuló növekedés mellett. S a világ kőolajárainak elszabadulása sem rázta meg az amerikai gazdaságot, jelenleg ráadásul a túlfűtöttség jeleinek békés elmúlása (a soft landing) tűnik valószínűbbnek. S végül átalakulóban van, ha nyögve nyelősen is, az Európai Unió folyamatban lévő második és vezetői által már 2004-re meg is hirdetett kormányközi értekezletének témaköre alapján meglehetősen széles fronton, alapvonásaiban is. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez az átalakulás nem elsősorban a keleti bővülés miatt került napirendre.

Ennek a folyamatnak a másik oldalaként egyértelműen megfigyelhetjük, hogy mindazok az országok, amelyek eredményesen alakítják át rendszerüket a világgazdaság követelményei szerint, egyre intenzívebben integrálódnak vagy az Egyesült Államok, vagy az EU gazdaságához. Földrészünkön Portugália, Spanyolország és a szomszédaihoz képest vitathatatlanul sikeres Görögország is jól példázza, hogy ez nem pusztán a külkereskedelmi forgalom szintjén vagy a politikai egyyeztetésben megy végbe, hanem egészen a közös valuta követelményeinek való sikeres megfelelésig terjedő, azaz mélységbeli alkalmazkodást követel meg és eredményez. Mindez azt is jelenti, hogy az átalakuló közép-európai országok fejlődésében nem véletlenszerű és nem is külsődleges mozzanat az európai integrálódás. Az EU, közte a valutaunió követelményeihez való illeszkedés nem önkényesen kiszabott külső politikai diktátum, hanem a gazdasági átalakulási és fölzárkózási folyamat lényegi vonásaiból fakad, azaz önérdek, főként fejlődéselméleti és fejlesztéspolitikai szempontból az.

Arról sok szó esik -- és joggal --, hogy a közép-európai tagjelölt országoknak még mi mindent kell tenniük uniós érettségük érdekében. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy az uniós fogadókészség kialakulására csak akkor jogos számítani, ha az Európa-erőd mélyen gyökerező eszméjétől sikerül majd megszabadulni, s az EU vezető országaiban föladják a világ többi részétől elhatárolható biztonságos kis zugoly védelmének jelenleg még domináns célját. Minél inkább tudatosul, hogy az EU mindössze 15 százalékos külső kereskedelmi forgalma ellenére is a globális gazdaság része, annál könnyebben megoldhatóvá válnak a tagfölvételi tárgyalások szakértői szakaszában már-már áthághatatlannak tűnő nehézségek.

Melyek azok a folyamatok, amelyek az erősebb partnert tőlünk függetlenül is átalakításra szorítják? Elsőként a pénzügyi liberalizálás hatására méretében és reakciósebességében megnőtt tőkepiacokról kell szólni. Ma már minden kárpótlási jegy tulajdonosa tudja, hogy Hongkong is szomszédunk. Jelenleg az EU-országok vezető politikusai tanulják meg ugyanezt a leckét a gyenge euró összefüggésében. Ugyanis akármilyen szépek "önmagukban" azok a mutatók, amelyeket "fundamentumoknak" neveznek, ha az ezek tőkeértékénél nagyobb összegű invesztíciók, de a saját tőketulajdonosok is inkább a tengerentúli befektetési célpontokat kedvelik, a vállalati felvásárlásokban is, meg a pénzpiaci ügyletekben is. Az információtechnológia forradalma idején aligha tarthatók fönn az ipari korszak foglalkoztatási normái, már ha a cél az, hogy a lakosság lehető legnagyobb része a társadalmi integráción belül maradhasson. Ha az Európa-bajnok francia futballválogatottra gondolunk, szembetűnő, mily hiábavaló az emberek és eszmék szabad áramlásának korlátozására irányuló újabb kori rendőri és igazgatási buzgalom. A németországi kurd és a franciaországi algériai/iráni vandalizmus megmutatta már, hogy a biztonság oszthatatlanságának tézise sem csak a nemzetközi kapcsolatok egyik alapelve.

De gazdasági szempontból sem kétséges, hogy az EU-nak önérdekből célszerű átalakítania önmagát. Az euró gyöngesége mögött rejlő tőkemenekülés azt mutatja, hogy az EU nem elég vonzó tőkebefektetési célpont, főképp az élenjáró iparágakban nem. Ennek közvetlen következménye az is, hogy épp az innovációk, a piacon elismert és bevezetett újítások terén nő a lemaradás az Egyesült Államokkal szemben. Nem is meglepő, hogy mind a természet-, mind a társadalomtudományokban a tengerentúli fórumok és kiadók váltak vezetőkké, és ezalól kizárólag a nemzeti tudományok jelentenek kivételt. Azaz Európának intellektuális téren is küzdenie kell egykori vezető szerepének visszaszerzéséért.

Az EU-országok szakirodalmában évek óta élénk vita folyik arról, hogy milyen módosításokkal válhat, illetve tehető életképessé a "rajnai kapitalizmus", más néven a jóléti és esélyteremtő állam európai modellje. Nem kérdéses e vita részvevőinek, hogy a mai megoldások vívmánnyá nyilvánítása, azok apológiája, például a közösségi kiadások felének agrárcélú fölhasználása az internetkorszakban nemcsak anakronisztikus, hanem egyszerűen tarthatatlan. Az EU-t nem lehet és nem is célszerű új berlini fallal körbevenni, bár jelenleg sok politikus épp ezt szeretné.

A közép-európai tagjelölt országoknak talán épp az a történelmi balszerencséjük, hogy a világgazdasági átrendeződés e korszakos folyamatának föltartóztathatatlansága csak mostanra tudatosult az egykori centrumországok közvéleményében. S míg egy kisebbség a szociáldemokrácián belül is olyan harmadik utat keres, amely megbékél a globalizációval, a hagyományos bal- és jobboldal, valamint az érdekképviseletek és sok provincializálódott hírközlési eszköz (ez a példányszám szerinti többség) most ellenállásra buzdít. Ebben a hangulatban a közép-európaiak a városkapuknál megjelenő barbárok előcsapatainak tűnnek, és megbékítésük a limesen belül levőknek egy eleve kilátástalan küzdelem részének tűnik, amit se testük, se lelkük nem kíván, legalábbis nem hamar és nem teljeskörűen.