Inflációs határesetek

Véleményem szerint az áremelkedési ütem csökkenésének megtorpanása egyáltalán nem akkora katasztrófa, mint sokan látják. A közgazdaságtan konszenzusos véleménye szerint az infláció gazdasági csoportok jövedelemelosztási harcának következménye. Vagyis a gazdasági szereplők -- piaci korlátoktól függően -- áremeléssel próbálkoznak a gazdaságban megtermelt jövedelemből nagyobb részt megkaparintani.



Ha megfigyeljük a magyar inflációs folyamatokat, az utóbbi időszak trendfordulója pontosan ilyen indítékokra vezethető vissza. Igaz, a nyitott gazdaságunkra külső sokként ható olajár-emelkedés és a hazai élelmiszerárak dinamikus növekedése tartalmaz annyi specialitást, hogy mindkettő olyan piacról indult, amelyben gyakran a "normál" kereslet-kínálati mechanizmustól elszakadó folyamatok figyelhetők meg. Az olajpiac mindig sok politikai és pszichológiai tényezőnek van kitéve, a mezőgazdaság árinstabilitása pedig szintén a kereslet-kínálati viszonyok sajátosságaiból fakad.



A jelenlegi inflációs ütem azonban sok mindent elárul a hazai gazdaság állapotáról. Elsősorban azt, hogy még mindig érzékenyebben reagál bizonyos hatásokra, mint a fejlett nyugati országok. Úgy tűnik, hogy a gazdasági teljesítményre nem hat negatívan az áremelkedés dinamizálódása, de ha figyelembe vesszük a kormányzati halogató intézkedéseket, melyek az infláció tompítására irányulnak, látható, hogy a belső árszínvonal bizony elég érzékenyen reagált a külső hatásra. Mindez a nagyobb energiaigényességgel is összefügghet.



A mezőgazdasági termékek magas áremelkedési üteme szintén azt jelezheti, a gazdaságban -- talán az elmúlt évtizedek zűrzavaros jövedelemátrendeződésének hatására -- piaci lehetőségek esetén nagyobb erővel jelentkeznek jövedelem-újraeloszásra irányuló motivációk.



Jelent-e ez problémát? Úgy vélem, nem okozhat komoly gondot az infláció kétségkívül átmeneti megugrása. A jelenség újrarendezi a jövedelemviszonyokat, amely ha nem is a legigazságosabb, de legalább a "legpiacibb" módszer. (Ennek morálfilozófiai fejtegetése egy másik írás tárgya lehetne.)



Megítélésem szerint a hazai fejlemények két kisebb jelentőségű negatív hatást okoz(hat)nak. Egyrészt növekednek az infláció közvetett és közvetlen költségei, amely károsan hathat a gazdasági teljesítményre, másrészt kedvezőtlen irányba módosulhatnak a várakozások, amely -- mint tudjuk -- mindig kihat az áremelkedésre. Ebből a szempontból a pszichológiai határ átlépése különösen rossz.



Az inflációval kapcsolatban sokan vetették fel a kormányzati felelősség kérdését. Kétségtelen, a választási ciklusok ismeretében nem jött jókor a fordulat. Választások közeledtével ugyanis egy esetlegesen beígért szigorú költségvetési politika várakozásmérséklő hatására sem lehet számítani. Más kérdés, hogy olyan kormány még nem nagyon létezett a történelemben, amely választások előtt költségvetési szűkmarkúságot ígér.



Le kell azonban szögezni, bár már vannak élénkítési szándékra utaló jelek, az eddigi számok ismeretében nem süthető a kormányzatra a felelőtlenség bélyege. A reálkamat-kiadásokkal nem számoló költségvetési egyenleg valószínűleg jövőre is szufficitet fog mutatni. Ez általában keresletszűkítést jelent, mert az inflációt kompenzáló kamatkiadást a gazdaság szereplői -- az elmélet szerint -- megtakarításaik reálértékének megőrzésére fordítják. Így a kiadások ezen része nem jelent kereslettöbbletet a gazdaságban. Igaz, a lakosság jelenlegi alacsony megtakarítási hajlandósága kicsit árnyalja a képet, de ezzel együtt sem tekinthető különösebben expanzívnak a következő két év költségvetése.



A kormány azonban így is sokat veszített az infláció megugrásával. A kilencvenes évek elején, közepén a költségvetési prognózisok rendre alulbecsülték az áremelkedés mértékét. Ez oda vezetett, hogy a gazdasági aktorok egyszerű hüvelykujjszabályként hozzáadtak a becsléshez néhány százalékot. 1996 óta azonban a gyors mérséklődés alatt egészen jó inflációs előrejelzések születtek a kormány részéről. Ez már-már megteremtette a hitelességet, amely a bértárgyalási viták során is érezhető volt. Ezt a hitelességet áldozta fel a kormány a 2000. évi költségvetés oltárán.



Azt már januárban látni lehetett, hogy a kormányzati inflációs prognózis csak ritka szerencsével teljesülhet, de sosem volt még ennyire nyilvánvaló, hogy a szándékos alulbecslést rejtett megszorításra és a költségvetés bebiztosítására tudatosan alkalmazza a gazdaságpolitikai vezetés. A mostani magatartás bizonyára összefügg a tavalyi költségvetés körüli problémákkal. Az alulbecslésből származó bevételi többletet talán csak biztosítéknak tekintette a kormányzat azok után, hogy az 1999-es büdzsét csak a hirtelen beköszöntő második félévi konjunktúra mentette meg.



Ilyen előzmények után tovább rontja a kormányzati hitelességet a kétéves költségvetés nyilvánvalóan politikai célokból történő bevezetése. Semmiféle szakmai érv nem indokolja ugyanis, hogy a kormányzat gazdasági elképzeléseit miért kellene két évre előre költségvetési törvénybe foglalni. Az 1999-es költségvetés és a 2000-es inflációs prognózis ismeretében mindez indokolatlan önbizalomnak tűnik, amely nem éppen tekintélynövelő.



Ezzel együtt is hangsúlyozni szeretném, a kormányzati magatartás nem oka a kialakult magasabb áremelkedési ütemnek, a választások előtt anticiklikus gazdaságpolitikát számon kérni rajta pedig szakmailag lehet jogos, de elvárni mégiscsak illúzió.



A közgazdasági elmélet és a jegybanktörvény is a mindenkori monetáris hatóság feladatkörébe tartozónak tekinti az árstabilitás felügyeletét, illetve az infláció elleni küzdelmet. A probléma az, hogy a Magyar Nemzeti Banknak jelenleg igen korlátozottak a lehetőségei az infláció elleni küzdelemben.



Ennek elsődleges oka az árfolyamrendszerben keresendő. A jelenlegi rezsim ugyanis a rögzített változathoz áll közelebb abból a szempontból, hogy a jegybanknak folyamatos beavatkozási kötelezettsége van, amely alapvetően meghatározza a pénzpiaci kereslet-kínálati viszonyokat. A gazdaság tőkepiacainak nyitottsága miatt viszont a kamatszint nem térhet el jelentősen a külföldön kialakult értéktől. Ebben az esetben ugyanis a tőke nagyarányú, esetleg kezelhetetlen be-, illetve kiáramlására lehet számítani. Adott tehát egy olyan árfolyam-politika, amely stabil, alacsony kockázattal bíró értékpapírpiacot kínál a külföldi befektetőknek. Az itt kialakuló kamatszint emelése extraprofitot jelent a külföldiek számára.



Ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a jegybank és a Pénzügyminisztérium közötti szereposztás felcserélődött. Míg egy önmérsékletet tanúsító költségvetés és csökkenő infláció mellett a Nemzeti Bank a nominális horgony szerepét betöltő árfolyamrendszer kitartó híve volt, addig most a sávszélesítésből fakadó kockázati felár segíthetne, hogy a kamatemelést úgy lehessen végrehajtani, hogy az ne járjon sterilizációs feladattöbblettel.



Mindeközben a költségvetés ráébredt arra, hogy a jelenlegi rendszer sok előnnyel kecsegtet számára. Az alacsony kamatlábak ugyanis a beruházások növekedésén és a deficit olcsó finanszírozásán keresztül kedvez az élénkítő gazdaságpolitikának. Megjegyzendő, hogy a beruházások bővülési ütemét figyelembe véve mindeddig inkább csak az állampapírok alacsony reálhozama volt igazolható szempont.



A kamatemelés után legtöbben a jegybank és a PM közötti konfliktus éleződését várták. Egyelőre ennek nem tapasztalható külső jele, ami mindenképpen szerencsés a piaci megítélés szempontjából, és talán azt is jelentheti, hogy a kományzat belátta, a jegybank részéről a kamatemelés nem csupán neki szánt fricska, hanem egy "eszközszűkében" levő monetáris hatóság kényszerlépése volt.