Nizzai roham

A nizzai rohamrendőrség igazán újságírópárti, tálcán kínálja a bonmot-kat az EU-csúcs esélyeit latolgató kommentátorok számára. Egyes delegációvezetők ugyanis a globalizációellenes tüntetőket könnygázbombákkal megfékező karhatalmi akciók miatt -- nem éppen a meghatottságtól -- csillogó szemekkel léptek be a csúcs helyszínére. De tévedés lenne azon morfondírozni, hogy az Európai Tanács ülésének vasárnapra várt befejezésekor vajon kinek a szeme lesz könnyes.

Mert igaz ugyan, hogy az EU-csúcsokon a színfalak mögött gyakran a nemzeti érdekek kőkemény védelme a tárgyalásokat leginkább meghatározó alapelv, az uniós egyezkedés mégsem zéró összegű nonkooperatív játék (aminek például a sakkot nevezik a játékelméletben). Egyrészt tényleg mindenki nyerhet egy jó egyezséggel, másrészt a játék (a csúcs) kimenetelét döntően befolyásolja, hogy mennyiben működnek együtt a résztvevők, s mennyiben hajlandóak eltekinteni a közös cél érdekében saját egyéni (játék)stratégiájuktól.
A mostani nizzai csúccsal gyakran párhuzamba állított 1999. márciusi berlini európai tanácsülésen például nyilvánvalóan mindenki nyert azzal, hogy sikerült elfogadni az EU 2000 és 2006 közti költségvetésének sarokszámait, illetve megállapodtak az unió mezőgazdasági és regionális politikájának reformjáról. Ezzel pedig -- korántsem mellékesen -- a bővítés pénzügyi feltételeinek kerete is létrejött. Most Nizzában tehát már "csak" az intézményi feltételeket kell megteremteni.
Berlin sikeréhez a házigazda németeknek kellett legtöbbet engedniük az álláspontjukból (vagyis abból, hogy csökkenjen nettó befizetésük a közös költségvetésbe), de alapjában véve mégiscsak összjátékról volt szó. A britek által még a múlt században kiötölt "európai koncert" működött. Nem mások a feltételei Nizza sikerének sem: most is az összjáték a döntő kritérium, illetve az, hogy ezúttal is a házigazdának illene legtöbbet engednie.
És itt jön a bökkenő. Francia engedménynek egyelőre semmi jele ugyanis. Ellenkezőleg: a sokszor két hangon szóló Párizs (hiszen Chirac és Jospin gyakran uniós ügyekben is ellentmond egymásnak) abban teljesen egységes, hogy az utolsó pillanatig is kitart, ha kell. Még egy francia diplomata is elismerte a Le Figaro szerint: gyakran arroganciával vádolják országát az EU-ban, "s néha joggal". Persze más az előzetes fogadkozás és más a tényleges tárgyalás, s nem lehet elvárni, hogy valaki előre közölje: engedni fog. De az újraegyesítéssel véget ért már az az időszak, amikor mindig a németek engedtek az európai integráció kulcskérdéseiben.
A nemzetközi sajtóban viszont ezúttal is csak a németek kompromisszumkészségéről terjedtek el hírek: ezek szerint Berlin állítólag már hajlana vétójoga feladására az eddig körömszakadtáig védett nemzeti vízum- és bevándorlási politika terén. Cserébe azt várja el, hogy "mindenki dobjon be valamit a kalapba". Akár igaza van az értesülést megszellőztető Die Weltnek, akár nem, az nyilvánvaló: eredmény tényleg csak így születhet Nizzában. És szerencsére nem csak a tagjelöltek érdeke kívánja ezt így, hanem magáé az unióé is.

Urkuti György-->