Amerika: kellemes gondok

Amerika szemmel láthatóan nem tudja, hogy igazából mire is kellene fordítania a kilencvenes évek második felében váratlanul megjelent és azóta szakadatlanul duzzadó költségvetési többleteket. A részint az internetboom által felpumpált bevételekből, részint a késői békeosztalékokból származó szufficitnek a következő tíz évre becsült összege hónapról hónpra szakadatlanul növekszik, és jelenleg 5600 millárd dollárnál tart. Az államadósságnak a néhány évvel ezelőtt mért csúcsszintje is e határ közelében volt, ezt azonban a gyarapodó többletekből már folyamatosan és ütemesen csökkenti a szövetségi kormány.
Az amerikai kincstár gyorsan javuló likviditási pozícióinak pontos megítélését hátráltatja, hogy a többlet jelentős része az -- ott az alapnyugdíj alapját képező -- társadalombiztosítás számláin jelentkezik, másrészt az államadósság egy jelentős része is ezen intézménnyel szemben áll fenn. Bizonyos alapvető törekvések e zavaró körülmény ellenére is kihámozhatók az utóbbi évek kormányzati megnyilatkozásaiból.
A Clinton-kormány eredeti szándékai szerint a többletet csaknem kizárólag az államadósság visszafizetésére kellett volna felhasználni. A korábbi elnöki stáb első becslése szerint egy ilyen program 2015 tájékára befejezhető lett volna. A gyorsan növekvő költségvetési bevételek láttán később az állam adósságmentesítésének várható időpontját a 2010 körüli időszakra hozta előre a demokrata kormányzat. Clinton maga csak minimális -- 300 milliárd dollárnyi -- összeget szánt volna adócsökkentésre, azt is célzott módon, a leginkább a rászorulók körére korlátozva.
Az új elnök már a kampánya idején beszélt 1300 milliárd dolláros tízéves adócsökkentésről, amit mostanra 1600 millárdra emelt, de pártjának szélsőségesei szerint 2200 milliárd alatt nem lett volna szabad elkezdeni a programot. Időközben a demokraták maguk is 800-900 milliárd dollárra emelték a -- jórészt politikai természetű -- játszmában a saját tétjüket. A szálakat Alan Greenspan kuszálta végképp össze, amikor néhány napja egy kongresszusi meghallgatáson kijelentette, hogy -- a lanyhuló konjunktúrára való tekintettel -- bizonyos adócsökkentésre szükség lehet. A Fed elnöke korábban teljes súlyával az államadósság mielőbbi visszafizetését célzó törekvések mögé állt.
Az államadósság, illetve a lakossági adók csökkentésének dilemmáját szemmel láthatóan a politikai praktikum és a pártok közötti erőviszony alapján döntik el, mégpedig várhatóan az új elnök elképzelései mentén. Ami azonban az egésszel kapcsolatban roppant zavaró, az az elméleti megalapozottság teljes hiánya. A vitában lényegében nem lehetett akadémiai intézményi véleményt hallani olyan kérdésekről, hogy célszerű-e visszatérni az alapító atyáknak az állam eladósodását megvetéssel elutasító elveihez és egy évtized leforgása alatt törleszteni a szövetségi kormány tartozásait.
A meglévő elméleti vákuum miatt nincs válasz például arra a kérdésre, hogy mi lesz a renkívül terjedelmes amerikai állampapírpiaccal, amely az utóbbi években különlegesen fontos makrogazdasági stabilizációs funkcióra tett szert. A részvények iránti bizalom akár csak minimális megingása idején a befektetői kereslet automatikusan az államkötvények felé fordult, amelyek -- a megbízható hozamok és fogyasztói árak stabilitása révén -- képesek voltak átvenni az aranytól az értékmentő funkciót. A változást jelzi, hogy a sárga fémet hosszabb ideje csökkenő vagy nyomott árakon adják-veszik, tekintet nélkül az Amerikában terjedő recessziós félelmekre, az olaj drágulására, vagy a dollár előre jelzett gyengülésére.
Nem egyértelmű emellett az adócsökkentéstől várt keresletélénkítés, illetve ennek konjunktúrajavító hatása. Ha ugyanis rosszabbra fordulnak a gazdasági kilátások, akkor a lakosság a nála maradó többletjövedelemre is ráül, amint azt a japánok teszik évek óta, a kormánytól kapott kedvezményekkel. A takarékosságnak mint az öröklött amerikai kulturális értékek fontos elemének újrafelfedezése esetén bebizonyosodhat, hogy a kormány legalább keresletet tudna támasztani a nála maradó pénz elköltésével akkor is, ha az adott összegeket roppant gyenge hatékonysággal használja fel. Másik variánsként maradhatna egy kikényszerített stagfláció, amely ugyan önmagában is roppant fogyasztásösztönző erővel bír, de kellemetlen mellékhatásairól eleven emlékeket őriz a negyvenen túliak népes tábora.