Nekik szabad

Ugyan miért kéri az EU számon az egyes vállalkozásoknak nyújtott adókedvezményeket, amikor Franciaországban például a támogatásoknak közel fele adókedvezmény, Írországban pedig még 2010-ig fennmarad a bevallottan nem EU-konform adókedvezmény-rendszer? -- idézett lapunk a múlt héten hazai illetékeseket. Néhány héttel korábban -- történetesen szintén adótémában, csak akkor az EU--magyar adórendszer harmonizálása kapcsán -- azt fájlalták hazai oldalon némelyek, hogy a csatlakozási tárgyalásokon a közösségi áfakulcsok átvételét elváró uniós országok sok esetben nagyon is eltérnek ettől a rajtunk behajtani akart tételektől.
Kettős mérce? Valahol az is. De nem egészen olyan leegyszerűsített módon, ahogy gondolnánk. Tény, hogy az éttermi áfakulcsok például Hollandiában, vagy Spanyolországban -- a mindig mindenben extra kedvezményeket élvező Luxemburgot nem is említve -- közel 20 százalékkal elmaradnak a hivatalosnak tekintett közösségi minimumtól. És bírják ehhez az uniós áldást! (Valójában a tagok csaknem fele eltér valamilyen mértékben a 25 százalékosnak tekintett elvárástól.) De aligha van olyan tárgyalási téma, amelyben az érintett szaktárcánál ne tudnának kapásból tucatnyi példát említeni arra, miként bújnak ki egyes tagországbeli cégek, tartományok valamely közösségi jogszabály hatálya alól.
Látszólag a képmutatás világát idézi, ahogyan a csatlakozási tárgyalásokon mindezek az észrevételek leperegnek az EU-küldöttségről és elvárnák, hogy az "acquis"-hoz csak most felnövő tagjelöltek azonnal teljeskörűen produkálják azt, amit többnyire sokkal fejlettebb tagországaik sem minden esetben tudnak vagy akarnak felvállalni. Azonban itt kezdődik a félreértés, vagy legalábbis leegyszerűsítés. A jelöltekkel szemben sincs szó ugyanis általános érvényű és abszolút elutasításról, sokkal inkább egy tárgyalási alapelv alkalmazásáról.
A kérdés voltaképpen inkább elvi, aminél azért érdemes talán egy percet elidőzni, mert jó példa a tárgyalások egészét átszövő filozófiára is. Nevezetesen: közösségi alapállás szerint előbb van a mindenkire nézve kötelező hatályú közösségi jogszabály és csak utána az alapos indokkal ettől esetlegesen egyedi eltérés. A példaként emlegetett éttermi áfáknál is úgymond eredetileg minden tagország felé egységesen 25 százalékos minimumkulcs volt -- s mellesleg ma is van -- érvényben. Az, hogy ettől hét tagállam eltér, annak a következménye, hogy mindegyik külön-külön szívós tárgyalásokon adatokkal és tárgyi bizonyítékokkal alátámasztva el tudta érni, hogy a többiek esetükben indokoltnak ismerjék el a kedvezményes kulcs alkalmazását. De ettől egy további ország számára -- akár tagjelölt, akár EU-tag -- ez a kedvezmény még nem vált általános mércévé! "Attól, hogy a spanyol éttermi áfa 7 százalék, még nem vált az EU-áfaszint 7 százalékossá" -- mutatott rá az egyik tagország bővítási ügyekben felelős diplomatája. Ha így volna, akkor mindenki más is átállna a 7 százalékra. Annyi történt csupán, hogy Madrid -- egyedi alapon -- be tudta bizonyítani a 7 százalék spanyolországi szükségességét, szemben a közösségi huszonöttel. Magánügy, hogy milyen érveket használt. A többiek elfogadták.
Példa nyilván lefordítható minden másra, így az említett adókedvezményügyre is. Üzenete pedig, hogy kevés a már meglévő kedvezményekre mutogatni, amikor egy tagjelölt hasonlót szeretne kialkudni magának is. Kizárólag az egyedi érvrendszer létjogosultsága a meghatározó. Amiben viszont az is benne van, hogy ha jó ez az érvrendszer, akkor adott az esély valamilyen fokú kedvezményre is. Addig is célszerű bekalkulálni, hogy a nyitó alapállás EU-oldalon nem a már létező kedvezményekből, hanem a teljes körű "acquis"-ból indul ki.
Mindez -- gusztus dolga -- nevezhető akár kettős mércének is. De tagadhatatlanul van benne rendszer is és főként: nem emel áthághatatlan akadályt. Mindenesetre kiismerhető és bekalkulálható, s ha majd tagok leszünk, általunk is bizton alkalmazható. Addig pedig olyan adottság, amit lehet vitatni, de megkerülni vagy érvénytelennek tekinteni aligha. (Brüsszel, 2001. február 6.)

Fóris György-->