Hová akarnak állni a belgák

Sokaknak örök rejtély marad, hogy mit is akarnak igazán a belgák. Volt már arra példa, hogy egy magyar külügyminiszter azért utazott Brüsszelbe, mert diplomáciai csatornákon át olyan híreket kapott: a belga kormány legalábbis habozik támogatni az E -bővítését, s ha döntéshelyzetbe kerül, többnyire inkább azt hátrányosan érintő megoldásokat favorizál. Aztán a belga fővárosban nem győzte regisztrálni az egymást érő brüsszeli "hűségnyilatkozatokat" és elkötelezettségeket. Most is: a belga miniszterelnök mától Budapesten nyilván minden fórumon megerősíti majd, hogy mennyire fontosnak tartják hazájában az újabb tagok mielőbbi felvételét. Néhány napja brüsszeli magyar újságírókkal találkozva mindenesetre megtette. Közben a kormánya által véglegesített program -- ami júliustól az ezúttal Belgiumra váró EU soros elnökség papírjaként kívánja a második fél évre a főbb hangsúlyokat kijelölni -- a hatodik "prioritásként" említi csak a bővítést, ott is az EU "külső dimenzióit" tárgyaló felsorolás részeként, az egész elnökségi program 33. pontjaként, s például feleakkora terjedelemben, mint az EU--afrikai viszony elmélyítését szorgalmazó bekezdés. Cserébe ez a néhány soros bővítési passzus viszont maga is úgy fogalmaz, hogy a leendő belga elnökség "kifejezetten meghatározó jelentőséget" tulajdonít a csatlakozási tárgyalásoknak. Na most akkor hogyan is van ez?
Aligha van még egy diplomácia az öreg kontinensen, aminek kódolása oly mértékű beleérzést igényelne, mint a belgiumi. "Hithű" belgának lenni ugyanis egyet jelent gyakran egymásnak ellentmondó oldalak és tényezők állandó összebékítésével, az őszintén egyszerre több mindent akarás néhol agyafúrt, néhol elegáns felvállalásával. Azzal a bizonyos, híres "belga kompromisszummal". Sok olyan tényezővel terhelt a belga politika és a náluk is gondolkodást meghatározó történelem, ami a maga nemében egyedülálló Európában. Például az, ahogy két államalkotó etnikum -- a flamand és a vallon -- itt nem kisebbség--többség felállásban él egymás mellett, hanem kevés híján a paritás alapján. S mivel ritka az olyan helyzet, amelyik eleve mindkét félnek egyformán előnyös, ezért állandóan csiszolt, tökéletesített mechanizmusok igyekeznek most már évtizedek óta legalábbis hasonló gyakorisággal kedvezni az egyik vagy másik oldalnak, minden esetben valamiféle menedéket vagy kompenzációt is felkínálva az éppen kevésbé kedvezményezettnek. Az alternatíva ugyanis olyan folyamatok szabadjára engedését jelentené, ami könnyen a közös államkeretek végzetes fellazulásához vezethetne.
Voltaképpen a belga politikai elit mindent ennek az évtizedes játszmának a szemszögéből néz. Az Európai Uniót is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Belgium bár kicsiny tagja, ám kezdettől fogva legeltökéltebb védelmezője is az európai integráció szentségének. Némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy a belga államiság jövője és esélye az EU-hoz van kötve. És nem csak azért, mert Belgium az EU-intézmények vendégül látásával jelentős pénzügyi-gazdasági bevételekben kifejeződő előnyökhöz jutott. Hanem -- és főként -- mert az EU (Közös Piac, EK stb.) nélkül a belső centrifugális erők nyomása idővel mégiscsak könnyen eljuthatna a kezelhetetlenség szintjére. Egy folyamatosan mélyülő EU-integrációban mindez még mindig könnyebben feloldható, vagy legvégső esetben legalábbis az mondható, hogy az időközben a "régiók Európájává" finomuló közös házban fölösleges immár afelől civakodni, vajon miként is parcellázták fel a nemzetállamon belüli hatásköröket és tortaszeleteket. Hiszen igazából az ennél tágabb -- európai -- keretek azok, amik ténylegesen számítanak.
Nem nehéz kimutatni, hogy a "közös piac" léte óta bármilyen színű kormány is állt az ország élén, abban mindegyik következetes volt, hogy mindig az európai integráció mélyítését, erősítését elősegítő döntések oldalán állt. Támogatta-támogatja, ami ennek hasznára válik, gyanakvással, fenntartással kezeli, amiben erre nézve veszélyt lát. És hát ez az az optika, amin keresztül a bővítés is mérlegre kerül Brüsszelben. Akadt olyan időszak -- a Dehaene, Claes (kormányfő, külügyminiszter) páros 90-es évek eleji regnálásakor --, amikor a belga reagálás a keleti bővítés ötletével szemben szinte leplezetlenül ellenséges volt. Miként sokatmondó volt az is, ahogy 1997-ben meg sem száradt még a tinta az akkori reformkonferenciákat lezáró amszterdami szerződésen, a belga kormány máris közös állásfoglalást szorgalmazott annak leszögezésére, hogy nem kezdődhet bővítés egy újabb reformkonferencia sikerre vitele nélkül.
Azóta sokat haladt a világ, így megkerülhetetlen adottsággá vált a bővítési folyamat előrehaladottsága is. Mesterséges vagy túlzott késleltetése mára már vissza tud ütni az európai folyamatokra -- így az integráció stabilitására -- is. Érezhetően Brüsszelben is belátták ezt. A két évvel ezelőtti brüsszeli kormányváltással aztán végkép az a vonal vált dominánssá, ami beletörődött a bővítésbe, cserébe olyan kapaszkodókat keres, amelyek az új helyzetben is az "EU-ház" erősítését is szolgálhatják. És Martonyi János legutóbbi brüsszeli kétoldalú tárgyalása idején éppen ez volt az a pont, ahol végre konkrét érdekazonosságra utaló területet is sikerült megnevezni: azt, ahogy a magyar külpolitika -- ha nem is túlhangsúlyozott, de látható következetességgel -- maga is mindig inkább a "több EU" pártján állt. Valami, amit távolról sem lehet mondjuk a balti tagjelöltekről elmondani, miként az európai középhatalmi megfontolásokból politizáló lengyel diplomácia megközelítése is legalábbis vegyes e téren.
Ettől persze még lehetnek belga--magyar nézetkülönbségek is. (Legutolsó látványos példája a Haider-ügy és általában az osztrák kormány megítélése, lereagálása volt.) Ám a fellelt közös alap sejthetően a mai miniszterelnöki látogatáshoz is meghatározó háttérrel szolgál majd. Tovább erősítve azt a közös platformot, ami kapóra jöhet még a második fél évben, amikor már élesbe fordulhat a csatlakozási tárgyalásokon a jelölt országok közötti differenciálás.
S amiben fontos szerep jut az adott elnökségnek. A belgának is.
A szerző a Világgazdaság brüsszeli tudósítója