Pozsonyi felelősség

Illetlenség ilyet mondani, de mégis úgy tetszik (illetve nem tetszik), hogy minél kisebb egy ország, annál komplikáltabb a kormányszerkezete; más nézőpontból ez a bonyolultság akár demokratikus sajátosságnak is felfogható lenne mondjuk Svájcban, de itt nem egészen erről van szó. A szlovák kormány például ötpárti, ha a kabinetben részt vevő miniszterek pártállását nézzük, de négypárti a parlament felől szemlélve. Mert Mikulás Dzurinda már miniszterelnökként gründolt egy önálló pártot, odahagyva eredeti szervezetét, a kereszténydemokratákat. A Dzurinda-pártnak nincs parlamenti képviselete, ezért szokták némi malíciával a "miniszterek pártjának" is nevezni. Maga a pártalapítás fölösleges feszültségeket vitt a kormány mindennapjaiba. A kormányfő eljárását aligha fogják követendő példaként emlegetni a demokrácia-tankönyvekben.
Szokás mondani, hogy a Dzurinda-kormányt csak a Meciar-ellenesség tartja egyben, annyira heterogén. Valóban az: a baloldali demokratákká átminősült utódkommunistáktól az eredetileg politikailag tagolt, de a választási törvény miatt egyetlen szervezetbe kényszerült magyarokon át a kereszténydemokráciáig terjed a színskála. Kormányprogramjuk a hat éven át országló, baloldalinak címkézett, de mindösszesen populista és demagóg Vladimír Meciar katasztrofális örökségének eltakarítására épült: a demokratikus működés megteremtésére, az európaiságra, az uniós és NATO-csatlakozásra és ami mindezzel jár, a piaci reformokra.
A Dzurinda-kormány két és fél év alatt látványos gazdasági eredményeket ért el: az állami kiadások korlátozásával megfelezte a költségvetési hiányt, megkezdte a privatizációt, megerősítette a bankrendszert, elérte az ország fölvételét az OECD-be, megkezdte az Európai Unióval a csatlakozási tárgyalásokat, és a legjobb úton van afelé, hogy "második körös" kezdését leküzdve ott legyen az első keleti csatlakozók között. Az ideiglenesen lezárt fejezetek számát (16) tekintve máris lekörözte például az egykori társállamot, Csehországot.
A fiskális szigor miatt ugyanakkor csökkent a GDP növekedési üteme, estek a reáljövedelmek, velük az életszínvonal, romlott a kormány hazai megítélése. A Meciar-féle ellenzék ezt többször is a kormány egyes tagjainak parlamenti megbuktatására próbálta felhasználni, mindeddig sikertelenül, csak Ladislav Pittner belügyminiszter lemondását tudta elérni.
Az Ivan Miklos gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes "kilövésére" tett szerdai kísérlet azonban minőségileg más volt, mint a korábbi buktatási próbálkozások. Felmerült a réme annak, hogy a koalíció baloldali pártjai -- amelyek Dzurinda pártalapítási trükkje miatt amúgy is a kormány átalakítását követelték -- együtt szavaznak az ellenzékkel. Mely esetre a kormányfő is kilátásba helyezte lemondását, minthogy Miklos távozása maga után vonta volna a külföld bizalmának megrendülését, minimum a hitelfeltételek drágulását. Mindez most végül nem következett be, de talán tudatosította a pozsonyi szereplőkben, mekkora felelősség terheli őket.

Szalay Hanna-->