A bővítés lehetősége az ír "nem" után

A nizzai szerződésről tartott sikertelen ír népszavazás után három alapvető kérdés vár válaszra: vajon az elutasítás tényleg konkrétan a szerződés valamely vonatkozásának szól-e -- azaz egyes konkrétumok módosításával az elutasítás is könnyen feloldható --, avagy nehezebben megragadható okai vannak? Vajon mennyi időt igényel, míg sikerül valahogy az íreket is visszaterelni a közös akolba? S vajon mennyire lehet komolyan venni a mostani fogadkozásokat arról, hogy mindez semmilyen formában nem hátráltatja majd a bővítési folyamatot?
A hivatalos magyarázat úgy hangzik, hogy az írek mindenekelőtt semlegességüket féltették a nizzai szerződéstől. Tekintsünk el most attól, hogy ha valamiről alig szólt a négynapos, folyamatos drámával kihordott nizzai dokumentum, akkor az éppen a védelem- és biztonságpolitika. (Vagy amit pedig mégis mondott, az éppen hogy megerősítette -- a "szorosabb együttműködés" (avagy "flexibilitás") esetében --, hogy mindezt védelmi politikai kérdésekre egyelőre nem terjesztik ki.) Ettől függetlenül, ha így lenne, általános vélemények szerint még egy ilyen verzió kínálná a legsimább kiutat az új helyzetből. Ezzel ugyanis adott volna az a beazonosított konkrét ok, aminek "megjavításával" a múlt heti megbicsaklás is helyrehozható. A minta már ismert a nyolc évvel ezelőtti -- első -- dán népszavazásról, amikor a maastrichti szerződésnek "intettek be" a skandináv országban. Nem volna egyébre szükség, mint kitárgyalni egy külön jegyzőkönyvet, még egyszer leszögözve, hogy bármilyen biztonságpolitikai rész az Ír Köztársaságra nem vonatkozik. Utána csak -- a mostaninál persze átütőbb kampánnyal -- egy újabb referendumon el kell adni az egészet. Akkor már igazán.
A baj az, hogy általános vélemények szerint az írek többségének igazából nincs sok fogalma arról, mi is van abban a nizzai szerződésben. Ennyiből ez a népszavazás sem sokban különbözött az ilyen -- nemzetközi -- ügyekben kiírt hasonlóktól: hogy ugyanis a szavazók viselkedését sokkal inkább pillanatnyi belpolitikai megfontolások és érzelmek motiválták, mintsem a valódi kérdés tényleges megválaszolása. (Ezért demagógia minden olyan érvelés, miszerint "az ír ''nem'' bebizonyította, hogy működésképtelen a nizzai kompromisszum". Jó eséllyel a szavazók többsége egyébként sem igazán tudta, hogy miben állt e kompromisszum.)
Igazából az írek kétharmada el sem ment szavazni, és nem azért, mintha EU-ellenesek volnának. Éppen ellenkezőleg: sokkal inkább arról van szó, hogy idáig Írország -- amely csatlakozása előtt Portugáliával együtt Nyugat-Európa "szegényházának" számított -- fejlődése mára az unió egyik sikersztorijává vált. Ami jelentős részben az integráció nyújtotta előnyökből s még inkább az ország által jól hasznosított EU-támogatások eurószázmillióiból fakadt. Sokan vallják a mostani referendumfiaskó után, hogy a többség igazából attól tart: e hozadékok kerülhetnek veszélybe a "új-szegény" kelet-európaiak leendő csatlakozásával. Úgy vélik, hogy piacok, állások, támogatások úszhatnak el a keleti újoncok miatt, miközben egy jelentősen kibővült EU-ban az írekhez hasonló "kicsik" még inkább elvesztik majd identitásukat és beleszólási lehetőségüket. És igazából -- a nyilván létező belpolitikai indulatok mellett -- ezért morózus ma az "EU-hangulat" a zöld szigeten. Ami arra is int, hogy addig hiába találnak majd látványos "opt out"-okat a nizzai szerződés eredeti szövegéhez képest, amíg meggyőzéssel és alternatív politikával el nem oszlatják az igazi aggodalmak alapjait.
Mindazoknak, akik ma fogadkoznak, hogy a múlt heti szerencsétlen fordulat nem hátráltatja majd a bővítést, alighanem célszerű lesz ezt is -- talán főként ezt -- szem előtt tartani. Retorika szintjén ugyanis eltökéltségben nincs hiány. Günter Verheugen a Süddeutshce Zeitungnak nyilatkozva Romano Prodi európai bizottsági elnök és Anne Lindh svéd külügyminiszter a hétfői EU-miniszteri tanácsülés kapcsán sietett leszögezni: a történtek semmilyen formában nem lassíthatják a bővítést. Mi több, arra is utaltak, hogy ezek után még inkább sürgetővé vált, hogy a hét végi göteborgi EU-csúcs adjon megerősítő jelzést a csatlakozási folyamat töretlenségét illetően. (Így Verheugen ismét felvetette annak lehetőségét is, hogy Göteborgban esetleg kinyilváníthatnák: a tárgyalásokban élen járó tagjelöltekkel 2002 végében jelöljék meg a megbeszélések befejezésének céldátumát. Ismeretes, a tagországok többsége eddig határozottan ellenzett minden effajta "korai" elkötelezettséget.)
Az ír "nem" fényében ugyanakkor tagadhatatlanul nőtt az esélye annak, hogy a tagjelöltek "megnyugtatása" érdekében esetleg erősödhet a készség a korábbiaknál is erőteljesebb, "bővítésbarát" politikai nyilatkozatokra. "Nem tarthat fel egy kis tagország elenyésző kisebbsége egy történelmi léptékű folyamatot" -- jellemezte a hangulatot az egyik tagország diplomatája. Ez azonban önmagában aligha segíthet eloszlatni azokat a jogi-technikai akadályokat, amelyek abból származhatnak, ha például az ír elutasítás tartós -- vagy akár csak elhúzódó -- marad. Végül is jelenleg még érvényben van az az EU-álláspont, miszerint addig nem kezdődhet meg a csatlakozási szerződések ratifikálása, amíg nem zárult le a nizzai szerződés tagországonkénti jóváhagyása. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: aki kevésbé szimpatizál a bővítéssel -- és azért bőven akad ilyen is --, annak kellően kapóra jöhet egy ilyen ürügy ahhoz, hogy akadályokat támasszon.
Szerencsére az ír fiaskó elég hamar történt ahhoz, hogy elvben bőven legyen még idő a korrigálásra. Miként Peter Ludlow, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának alapító igazgatója fogalmazott: 2002 vége előtt aligha várható a csatlakozási tárgyalások befejezése, addig pedig "az írek annyi népszavazást tarthatnak, amennyit csak akarnak".
Annál inkább nem árt majd szem előtt tartani, hogy az ír nép -- az is, aki szavazott, az is, aki nem -- a jelek szerint "úgy szólt a lányához, hogy a menye is megértse": Nizzáról szavaztak, de egy kicsit mindarról is mondtak véleményt, amerre ma az EU haladni látszik. Beleértve a taglétszám közel megduplázását. Aki vissza akarja őket édesgetni, annak alighanem erre is figyelnie kell majd.
A szerző a Világgazdaság munkatársa