Bush elnöknek el kell felejtenie konzervatív programját

Miként Amerika, úgy elnöke sem az, mint aki szeptember 11-e előtt volt. George W. Bush neve mellől eltűnt a Duplavé (becézés? lekicsinylés?), a W most azt jelenti az amerikaiak számára: War president. Háborús elnök.
Ezzel együtt sok egyébről is le kell mondania mindabból, ami az elnöksége első hónapjait jellemezte. Minden mást előz a kettős új követelmény: megmenteni a recesszióba hajló gazdaságot, egyidejűleg megkezdeni a terrorizmus elleni szívós küzdelmet. Ez pedig alapjaiban rengeti meg az indulás konzervatív programját. Busht, aki Ronald Reagen ideológiai leszármazottjaként ajánlotta magát a republikánusok kegyeibe, a terror Franklin D. Roosevelt lehetséges reinkarnációjaként olyan kiváltságos helyzetbe hozta, hogy kilencvenszázalékos támogatottságú elnöknek tekintheti magát.
A "régi" Bush hagyományosan bizalmatlan volt a túlhatalmú szövetségi állammal szemben, feltétlenül hitt a szabadpiac erejében, abban, hogy az embereknek saját maguknak kell alakítaniuk a sorsukat, a jóléti állam biztonsági hálója nélkül. Az "új" Bush azonban már a szövetségi kormány koncentrált erejével készül újjáépíteni New Yorkot, nem engedi, hogy a légi közlekedés (amelynek vállalatai, talán nem mellékesen, a legnagyobb kampányfinanszírozói közé tartoznak) központi támogatás nélkül legyen kitéve a szabadpiac örvényeinek. Az egyéni döntés és a szabadságjogok feltétlen tisztelete elé pedig új prioritás emelkedik: a szigorúbb biztonság kollektív szükséglete. Az igazságügy-miniszter által javasolt terrorellenes intézkedések mélyen behatolnak a polgárok magánszférájába, ám az aggodalmakat egyelőre elnyomja az újabb terrorcsapásoktól való félelem. Közben pedig az elnök új, egyes hírek szerint 100 milliárd dollárnyi gazdasági ösztönzőcsomagot fontolgat, hogy elejét vegyék a recessziónak -- Keynes is elégedetten bólogatna, ha a második New Deal tényleg beindulna.
Hagyományos törekvés az amerikai elnököknél, hogy a politikai spektrum valamelyik széléről érkező újonc egyre inkább próbál középre húzni, ahogyan lehetséges újraválasztásának időpontja közeledik. Bush esetében ezt a folyamatot drámaian felgyorsították, szinte egy új elnökség kiindulópontjává tették a New York és Washington elleni kamikázeakciók. Úgy is, hogy személyiségének kedvező vonásai kerültek előtérbe. A korábban gyanakvó vagy esetenként elfogultan kritikus médiumok pedig versengenek azért, hogy ezeket a tulajdonságokat felnagyítva, netán misztifikálva, a közvéleményt a válságos pillanatokban elnöke mögé állítsák. Bushról például eddig is tudni lehetett, hogy politikai eszményképe Churchill, ám ez idáig vajmi kevés közös vonást sikerült stábjának a sajtóval elfogadtatni. Múlt heti beszéde után azonban már amerikai lapok úgy írnak elnökükről, mint aki a válságos pillanatokban talán éppúgy szemernyi belső kétely nélkül képes meghozni a döntéseit, mint a szivarozó brit tette. Még ha azok némelyike később tévesnek is bizonyult.
Jellemző a terrorra adandó válasz kimunkálása a Camp David-i bunkerben. Először is a döntéshozói kör nagyon leszűkült, Cheney alelnökre, Rumsfeld hadügyminiszterre, Powell külügyminiszterre és Rice nemzetbiztonsági tanácsadóra. Feltűnően hiányoztak még a legszorosabb politikai tanácsadói is, akik a külpolitikai lépéseket aszerint teszik mérlegre, miként reagálhatnak azokra a befolyásos hazai lobbik.
Most már tudni lehet, hogy ezeken a múlt heti találkozókon Rumsfeld -- akinek az egyik kedvenc szólása, hogy ha nem tudsz megoldani egy problémát, akkor azt fel kell nagyítani -- a terrorizmus szélesebb meghatározása ellen érvelt, és az amerikai katonai-hatalmi gépezet teljes körét működésbe akarta hozni. Powell viszont szorosabbra akarta fogni az ellencsapás körét, alapvetően Oszama bin Ladenre és környezetére koncentrálva, egyidejűleg minél szélesebb nemzetközi diplomáciai szövetséget kiépítve. Ezeken az üléseken Bush többnyire csak hallgatta az érvelőket. Vasárnap reggel azután összeült talán legközelebbi bizalmasával, Condoleezza Rice-szal, és közölte döntését: a katonai csapás többlépcsős lesz, kezdetben Bin Ladenre és afganisztáni bújtatóira koncentrálva, egyidejűleg azonban szem előtt tartva azt a globális megközelítést is, hogy az Egyesült Államok habozás nélkül közbelép, ha valaki segíti a terroristákat, szponzorálja őket. Így az amerikai ellentámadás a XXI. század első háborújának nevezett küzdelemben rendkívül széles fronton indult meg: pénzügyi, gazdasági és diplomáciai vonalon, még mielőtt az első amerikai fegyver eldördült volna.
Ahogy nincs körülhatárolható ellenség, úgy nem tudni azt sem, mikor nyilvánítható ki a győzelem. Bush még a tálib rendszer megdöntését sem jelölte célul. Washingtonban abból indulnak ki, hogy amennyiben nem szorítják őket sarokba, akkor esetleg a tálib vezetőket is meg tudják osztani. Ráadásul -- akárcsak 11 éve Irak esetében -- az egyértelmű alternatíva hiánya a kormány megdöntése esetén csak még instabilabbá tenné a helyzetet Afganisztánban s a régióban, és az Egyesült Államok nyakába szakadna 26 millió afgán már amúgy is küszöbönálló humanitárius katasztrófájának a teljes ódiuma.
A megfoghatatlan fantommal szemben a szövetségesek köre is képlékeny. Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes a héten a NATO ülésén világossá tette, hogy Washington a katonai tervezést sem a szervezetnek, sem az ENSZ-nek nem hajlandó alárendelni. Ebben az elhúzódó háborúban valószínűleg ad hoc szövetségek is kötődnek, s ahogy változnak a frontok, úgy értékelődik majd fel egy-egy politikai kapcsolat. Mint most például Oroszország, amelynek a sajtója már -- nem teljesen alaptalanul -- arról ír, hogy, Nagy-Britanniát leszámítva, még Európát is lekörözték a közös ellenséggel szembeni felajánlásaikkal. Putyin e heti berlini beszédét hallgatva pedig nemcsak a német lapoknak tűnhetett úgy, mintha Moszkva már régóta a NATO-tagja lenne.
Árulkodó, hogy éppen Rumsfeld volt az, aki elismerte, hogy a Tartós zabadság hadművelet a nemzetek "váltakozó koalíciójának" a támogatását igényli, amelyek közül egyesek hajlandóak lesznek bizonyos országokban támogatni a terroristák elleni katonai csapásokat, más államokban viszont nem. Az alkalmi szövetségek a mögöttes érdekek alapján többször is változhatnak az elkövetkező hónapokban, netán években. Még egy szakítás a két héttel ezelőtti világgal: Bush, aki kampányában erőteljesen kritizálta elődjét azért, hogy világos kiút és a végcél meghirdetése nélkül bocsátkozott regionális konfliktusokba, most olyan küzdelmet kénytelen megvívni, ahol ennek "a vészkijárat-stratégiának" semmi értelme. A győzelemnek pedig legfeljebb az tekinthető, ha valaha majd az amerikaiak úgy élhetik meg hétköznapjaikat, miként szeptember 11-e előtt tudták.