Ipari körzetek kialakulásai

A kilencvenes években a nemzetközi és hazai közgazdasági gondolkodás -- csakúgy, mint a nemzetközi és hazai gazdaságpolitika -- egyfajta "földrajzi fordulatot vett". Elméleti műhelyekben és gazdaságpolitikai döntéshozók körében arra a kérdésre keresnek választ, hogy mitől jönnek létre dinamikus növekedési pólusok bizonyos térségekben, és milyen gazdaságpolitikai eszközökkel segíthető elő ez a folyamat. A dinamikusan növekvő térségek egyik feltűnő közös jellemzője, hogy földrajzilag jól körülhatárolható területen azonos vagy egymáshoz kapcsolódó iparágak képviselői csoportosulnak.
Ezekben az ipari körzetekben (klaszterekben) egyfajta kínálati gravitáció keletkezik az adott iparágban, egymással versenyző, ugyanakkor egymással számos területen együttműködő cégek települnek egymás közelébe. A specializált kínálat az adott területre vonzza a keresletet, a megrendelőket is.
Számos ipari körzettípus létezik, az egy helyre települt, egymással versengő kis- és középvállalatokat tömörítő kézművesipari klaszterektől kezdve az egy-egy multi köré települt beszállítói körön át, a különböző (általában külföldi multinacionális) megrendelőknek beszállító cégek, helyi leányvállalatok földrajzi csoportosulásáig.
Az egy körzetbe tartozó cégek közötti kapcsolatrendszer erőssége eltérő. Vannak olyan dinamikusan növekvő körzetek, ahol a cégek szinte semmilyen kapcsolatba nem állnak egymással: mindegyik kizárólag a saját külföldi megrendelőinek (vagy az anyavállalatának) szállít. Ezek a cégek a prosperáló, iparosodott térség infrastrukturális előnyeit használják csupán ki, és az átlagosnál szakképzettebb helyi munkaerőbázist. A kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy azoknak a körzeteknek a versenyképessége tartósabb az átlagosnál és egyúttal kevésbé konjunktúraérzékeny, ahol az egymás közelébe települt, egymással versengő cégek néhány területen kooperációs kapcsolatokat kezdeményeztek egymással.
A fejlett országok regionális fejlesztési politikája az ipari körzeteket jó ideje olyan önálló fejlesztési egységként kezeli, amelyekben a célzott programok a régiószintű programoknál gyorsabb, látványosabb eredményt hozhatnak. Az ipari körzetszintű fejlesztés nagy előnye, hogy tág tere van a helyi kezdeményezéseknek: ha sikerül definiálni, hogy egy-egy adott térséget miért nevezhetünk ipari körzetnek, illetve klaszterszintű fejlesztési célokat megfogalmazni, a támogatásért pályázók már nem kötöttek a meglévő, jól definiált EU-szintű régiók fejlesztési programjához.
Az első feladat a klaszter azonosítása: fel kell ismerni, hogy egy adott térségben van-e olyan klaszternek "kinevezhető" célcsoport, amely a támogatási, fejlesztési politika célpontja lehet. Az egymás földrajzi közelségében, azonos vagy egymáshoz kapcsolódó iparágakban, de egymástól elszigetelten tevékenykedő cégek együttműködésének, közös fellépésének megszervezésével máris létrejött a jó eséllyel pályázó "alany": az ipari körzet.
A szemüveggyártás franciaországi fellegvárának számító Morez és környékén tevékenykedő gyártók korábban elszigetelten versenyeztek egymással és a nemzetközi konkurenciával. Világpiaci pozíciójuk megtartását, a technológia fejlődésének követését segítette az összefogásuk: közös k+f laboratóriumot hoztak létre, közösen rendelnek a technológia fejlődését nyomon követő és dokumentáló tanulmányokat, indítanak képzési programokat, finanszíroznak kutatást. Ezeket a néhány millió euróig terjedő költségvetésű programokat általában helyi nonprofit szervezetek kezdeményezik. Különböző regionális és központi kormányzati alapokból szereznek hozzá támogatást -- esetenként uniós támogatást is --, és természetesen a programban részt vevő cégek is hozzájárulnak a finanszírozáshoz.
A programok többsége meglévő, már korábban azonosított klasztereket igyekszik dinamizálni. SWOT-analízis segítségével feltérképezik a klaszter (mint világpiacon versengő egység) gyenge pontjait: élenjáró technológiát képviselő célgépek hiánya, saját termék hiánya (kizárólag bérmunka), saját kutatóbázis hiánya, túlzott specializáció stb. A gyenge pontok ez esetben tehát nem egy-egy vállalat szintjén érdekesek, magát az ipari körzetet igyekeznek dinamizálni azzal, hogy -- például -- érdekvédelmi szervezetbe tömörült cégek közös pályázatot adnak be egy-egy közösen használt célgép, laboratóriumi bázis stb. beruházásának támogatására. Az érdekvédelmi szervezet ez esetben nem a megszokott ágazati érdek-képviseleti tömörülés, hanem ipari körzetszintű, közös érdekeken alapuló "klub".
A klaszterszintű fejlesztési programok leggyakoribb célkitűzése a humánerőforrás-fejlesztés. Jó példa Észak-Rajna-Vesztfália fejlesztési programja keretében kezdeményezett rotációs program, amely a továbbképzést munkahelyteremtéssel kombinálta. A térség cégeinek, illetve regionális fejlesztési szervezeteinek támogatásával létrehozott nonprofit cég 60 helyi kis- és középvállalat 150 dolgozójának kínált továbbképzési programot. Ezzel párhuzamosan 90 munkanélkülit arra képeztek ki, hogy a továbbképzésen részt vevő foglalkoztatottakat helyettesítve, azok munkáját el tudják végezni. Később a programban részt vevő munkanélküliek 60 százaléka el tudott helyezkedni annál a cégnél, ahol a támogatott szakmai gyakorlatát végezte, a továbbképzésen részt vett munkatársak pedig magasabb kvalifikáltságot igénylő munkakörbe kerültek cégüknél.
A fenti esetek számos, a magyar regionális fejlesztési gyakorlat számára is megfontolandó tanulsággal szolgálnak. Az egyik, hogy a nyertes pályázat esélyét javítja, ha jól definiált "támogatási célpont" a pályázó. A klaszterként beadott pályázatok összege ugyan jóval kisebb, mint a régiószintű pályázatoké, ám menedzselése könnyebb és gyorsabb. Az összefogás, a klaszter kialakítása nem csupán a fenti pragmatikus okok miatt célszerű, hanem amiatt is, mert bizonyos tevékenységek, vállalati funkciók (marketingprogram, kutatás-fejlesztés, képzés) és bizonyos beruházások valóban csak több cég összefogása esetén térülnek meg. A hazai kis- és középvállalatok mérete mélyen a hatékonyságot biztosító minimális méret alatt van, mozgásterük rendkívül szűk, kifutási lehetőségeik minimálisak. A klaszterszintű fellépés -- megfelelő regionális támogatás esetén -- talán kiutat jelenthet.
Felvethetnénk ugyanakkor, hogy néhány kivételtől eltekintve (Pannon Autóipari Klaszter stb.) ma Magyarországon nincsenek klaszterekbe tömörült, némi rásegítéssel fejlődésre képes kis- és középvállalatok. Dinamikusan növekvő ipari körzeteknek vannak, de ezek úgynevezett szatellitkörzetek: multinacionális cégek egymással helyileg semmilyen üzleti kapcsolatban nem lévő leányvállalataiból állnak. E felvetésre némi cinizmussal idézhetnénk Michael Enright kutatási eredményét: 160 neves, bejegyzett klasztert elemezve a kutató arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek valójában csak 60 százaléka valódi, működő klaszter, a maradék legfeljebb latens, némi gazdaságpolitikai segítséggel megalkotott egység. A vizsgált körzetek jó része csak magára aggatta a címkét a későbbi támogatások reményében.
A szerző a Világgazdasági Kutatóintézet munkatársa