Most jön a második

Ezúttal is pontosan fogalmazott a The Economist: az eddig történtek aligha elégítik ki George Bushnak a hadjárat kezdetekor meghirdetett meghatározását, hogy mi is minősül majd győzelemnek. Vagyis hogy a győzelmet akkor lehet majd kihirdetni, ha sikerül a minimálisra csökkenteni egy újabb szeptember 11-i támadás esélyét. Addig viszont a terrorcsoportok Amerika számára legális célpontnak minősülnek, rejtőzködjenek bárhol a világban. Hiszen egyrészt maga az Al-Kaida is önállóan működő sejtekből áll, amelyek Bin Laden halálát követően sem szűnnének meg működni. Másrészt pedig nem ez az egyetlen átfogó terroristahálózat a világon. Mindebből logikusan következik, hogy amennyiben Afganisztánban elcsitulnak a harcok, netán leszámolnak Bin Ladennel (érdekes módon a legtöbb elemzés ennek nagyobb valószínűséget tulajdonít, mint annak, hogy bíróság elé állítják), az első fázist szinte átmenet nélkül követi majd a második a terrorellenes háborúban. Az azonban korántsem egyértelmű, hogy milyen terepen és eszközökkel folytatódik majd a felgöngyölítés. Az alapvető nehézséget az újabb célpontok kijelölése okozza, hiszen még mindig nem dőlt el, nincs és aligha várható nemzetközi megegyezés arról, ki minősüljön terroristának. Az amerikai kormány ugyan minden évben nyilvánosságra hozza azon országok listáját, amelyeket a terrorizmus támogatóinak tart, ám ez sem ad támpontot ahhoz, hogy a következő fázis célpontjai kik is lehetnek. Legalább annyi kirajzolódik azonban, hogy a gyanús országok is két kategóriába sorolhatók: az egyikbe azok, amelyekkel szemben a fegyveres konfrontáció sem kizárt, a másikba azok, amelyeket inkább a jövendőbeli együttműködés jó példáiként szeretne beállítani Washington a többi ország számára. Ezt a stratégiát érzékeltette Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó is az egyik legtapasztaltabb amerikai külpolitikai újságírónak, Jim Hoaglandnek, mondván: hajlandók vagyunk együttműködni az olyan államokkal, amelyek be akarják biztosítani magukat, hogy területüket és javaikat ne használják fel a terrorizmus céljaira. Leginkább Jemen és Szudán jöhet itt szóba. Az előbbivel az Egyesült Államok egy 400 millió dolláros segély- és katonai kiképzési programról tárgyal. Szudán pedig, amely Clinton idején még katonai célpont volt, a Bin Laden utáni hajszában újabban igen készséges hírszerzési adatai megosztásában.

Külön kategóriába tartozik Szomália, amelynek Kenyával szomszédos határai mentén minden valószínűség szerint Al-Kaida-kiképzőtáborok működnek. Ám ott, miután 84 tagú (!) kormánya a közelmúltban lemondott, központi kormányzásról, a tálib rendszer helyi megfelelőjéről aligha lehet beszélni. Ha indulna is amerikai katonai akció a táborok felszámolására, ez valószínűleg célzott légitámadásokból és lokalizált kommandósakciókból állna, mivel a túlfélen nincs formális hadviselő fél.

A második szakasz alapkérdése az, hogyan lép fel az Egyesült Államok Irakkal szemben. Bush elnök a napokban jelezte, hogy Szaddám Huszein változatlanul a célkeresztben van, s fokozódott a politikai nyomás annak elérésére, hogy a nemzetközi fegyverzetellenőrök visszatérhessenek Bagdadba. Mi több, az amerikai elnök szinte szabad kezet kapott a törvényhozástól is, amikor az elmúlt napokban tíz befolyásos szenátor és képviselő szólította fel mindkét párt részéről, hogy ne engedje az iraki elnököt kibújni a hurokból. "Meggyőződésünk, hogy inkább előbb, mint utóbb, de közvetlenül is konfrontálódnunk kell Szaddámmal", fogalmaz a levél, amelyet többek között John McCain és Joseph Lieberman is aláírt.

A kísértés igen nagy. Az Öböl-háborút követően Amerikában arra számítottak, hogy a diktátor hamarosan megbukik, ugyanakkor azonban az idősebb Bush - a nemzetközi mandátumra hivatkozva, amely csupán Kuvait felszabadítását írta elő, - nem járult hozzá aktívan a rendszer megdöntéséhez. Évekig szankciókkal és helyszíni fegyverzetellenőrökkel próbálta Washington Huszeint "benn tartani a dobozban". Ám a szankciók az iraki gazdaságot anélkül rombolták le, hogy meggyengítették volna Huszein hatalmát, aki még azt is megtehette, hogy 1998-ban kiutasította a nemzetközi ellenőröket.

A szeptember 11-e előtti időkig az Egyesült Államokban úgy mérték fel, hogy túl nagy kockázatot jelent a nyílt katonai konfrontáció Irakkal szemben, s nemcsak azért, mert amerikai életek kerülhetnek veszélybe, vagy mert meggyengülhet Washington befolyása az arab világban. Arra a kérdésre sem volt megnyugtató válasz, hogy mi következnék a rendszer megdöntését követően. Északon a kurdok, délen a szunnita többséggel szemben álló siíta muzulmán lázadók potenciális partnerek lehetnének ugyan (hasonlóképp, mint Afganisztánban az Északi Szövetség) Huszein megdöntésében, eddig azonban Washington tartózkodott attól, hogy túlságosan bátorítsa őket. Arról van szó, hogy a Szíriában, Törökországban, Iránban és Irakban szétszórt kurd kisebbségek már régóta megértették, nem számíthatnak önálló államra - Irakban viszont gyakorlatilag autonómiát élveznek, amióta az amerikaiak és a britek állandó ellenőrzés alatt tartják Szaddámot. Legtöbbjük abból indul ki, hogy inkább csak veszíthetnek azzal, ha egy felszabadított Irakban, kisebbségként, megkezdődik újból az integrálódásuk.

A déli siítákkal pedig az a gond, hogy önállósulási álmaik megvalósulása hasonló folyamatot indíthatna el Szaúd-Arábia keleti tartományaiban, s átrendezhetné a térség erőviszonyait. Jóllehet Irán és Washington viszonyában a terrortámadásokat követően valamilyen furcsa, "szemérmes" javulás indult meg, ám ma még nem látszik, mennyire van ennek kifutási lehetősége. Lényegében tehát ma is érvényes, amit az amerikai közel-keleti erők akkori parancsnoka, a jelenleg Palesztinában közvetítő Anthony Zinni mondott a kongresszus előtt két éve: egy szétesett, dezintegrálódott Irak nagyobb veszélyt jelenthet a térségre, mint a "dobozban tartott" Szaddám. Mindez persze nem zárja ki, hogy a terror elleni hadjáratban Bagdad is sorra kerül, ám egyelőre csak annyi biztos, hogy maga a hadjárat Afganisztánt követően is folytatódik.

A tálib rendszernek vége, Oszama bin Laden napjai, úgy tűnik, meg vannak számlálva. Amerika gyors csatát nyert a meghirdetett háborúban. Talán a legfontosabbat, de biztos, hogy nem az utolsót. Lambert Gábor-->