Kedvezmények és mellékhatások
A jövő héten Szlovákiával folytatódik a kedvezménytörvény elfogadtatásának diplomáciai része. Tekintettel arra, hogy az eddigiekben a szlovákok inkább az oktatási-kulturális kedvezményekkel szemben emeltek kifogást - ellentétben a románok gazdasági jellegű kritikájával -, az egyeztetések koreográfiája nem biztos, hogy követi majd a román mintát. Már csak azért sem, mert a velencei bizottság ajánlásai e területeken nem látnak diszkriminációs problémát. Szlovák részről valójában az asszimilációs nemzetpolitikai célok akadályozójának tekintik a státustörvényt, ennek konkrét, a nemzetközi észrevételekhez kapcsolódó, azzal összhangban lévő megfogalmazása azonban érzékelhetőleg nehezebben megy, mint a románoknál. Az ez évi parlamenti választások is nehezen kiszámíthatóvá teszik, hogy mit tekintenek majd Pozsonyban elfogadható kompromisszumos alapnak.
Visszatekintve a törvény előkészítését, illetve elfogadását övező viszonylagos csendre a szomszédos országokban, az azt követően Romániában magasra hangolt ellenkampány értelme ugyanakkor inkább külpolitikai motivációkkal magyarázható, mint belpolitikai számításokkal. A bukaresti politikusok az elmúlt évtizedet azzal a keserű tudattal élték végig, hogy az integrációs versenyfutásban lemaradtak Magyarország mögött, amely az európai intézményekben rendre sikeresebben szólaltatja meg nemzeti érdekeit. A Nastase-kormány a regionális, valamint az integrációs politizálási lehetőségei kipuhatolásának eszközévé tette a kedvezménytörvényt. Viszonylag gyorsan felmérték, hogy az érintett országokkal nem sikerül egységfrontot létrehozniuk, bár történtek erre kísérletek. Szlovénia és Horvátország azonban érdektelennek mutatkozott, a szerbeknek ugyan voltak fenntartásaik, ám európai felzárkózásukban fontosabb partnernek tekintik Magyarországot, semhogy ezeket hangsúlyossá tegyék, Ukrajnával pedig Románia viszonya eléggé feszült. Végül Szlovákia, a megmaradt lehetséges partner - eltérő érdekeiből adódóan - más taktikát választott. A nemzetközi porondon a "faltörő" románok árnyékában maradt, kivárta a fejleményeket.
Ennek nyomán a román diplomácia, reálisan mérve fel a nyugat-európai visszhangokat is, letett a státustörvény "megfúrásáról", arra összpontosított, ami az uniós értelmezés szerint is aggályosnak bizonyult: a gazdasági kedvezmények diszkriminatív jellegére és a törvény extraterritoriális hatályára.
A magyar diplomáciának így ismét szembe kellett néznie azzal a helyzettel, ami a határon túli kisebbségekkel kapcsolatos magyar politizálást mindig is körüllengi: a nyugat-európai megértésnek korlátai vannak. A velencei bizottság egyeztetésein is érzékelhető volt, hogy az analóg nemzetközi példák ellenére a státustörvény tüske a nemzetállami jogfelfogás egyes nyugat-európai követői szemében - igaz, a végül elfogadott ajánlásokban már nem ez az álláspont érvényesült.
Az Orbán-Nastase megállapodással mindenesetre a magyar kormány elérte, hogy "kiapasztotta" az uniós szemrehányások egy lehetséges forrását a csatlakozási tárgyalások kritikus szakaszában, amikor (lásd Hubert Vedrine francia külügyminiszter "lufiját" a tíz ország plusz Románia és Bulgária egyidejű felvételéről) a bővítés időpontja körüli huzavona élesbe fordult. A némiképp váratlan, gyors megegyezésben annak igazolási szándéka is munkálhatott, hogy a kritikus szomszédokkal nemcsak egy baloldali kabinet tud kiegyezni. Vagyis a jobboldali kormány nem jelent feszültségforrást a térségben.
Annak persze, hogy a megegyezés szükségessége "menet közbeni", részben kívülről sugallt felismerés következménye, nagyobb ára van, mint ha a kormány a törvény előkészítését nem magyar belügyként kommunikálja a nyilvánosság számára, s amennyiben valóban voltak előzetes nemzetközi egyeztetések (miként azt kormányzati politikusok utólag hangsúlyozták), arra is kellő figyelem irányult volna. Az elfogadott törvényhez képest egyértelmű visszakozás a hozzátartozói igazolványokról való lemondás, ami máris a törvény módosítását igényli. Ma még homályos, hogy a gyakorlatban mit is jelent majd a megállapodásnak az a pontja, mely szerint Magyarország nem nyújt támogatást a romániai magyar politikai szervezeteknek, kivéve a román hatóságok előzetes értesítésével és hozzájárulásával. Mivel azonban minden lefektetett megállapodás valamilyen korlátozás is egyben, legalábbis az utólagos értelmezési vitákat aligha lehet kizárni.
A pártpolitikai figyelem középpontjában jelenleg a kétoldalú egyetértési nyilatkozat foglalkoztatáspolitikai része áll. Kétségtelen, hogy ez a leginkább megfogható, a rövid távú mozgósításra legjobban alkalmas eszköz, ugyanakkor kétélű fegyver. A kampányban való esetleges felhasználásával az ellenzéki pártok közül a szabad demokraták kockáztatnak kevesebbet, miután eleve úgy ítélték meg, hogy lehetséges választóikat a kedvezménytörvény nem szólítja meg. Nem véletlen, hogy ők helyezték kilátásba a parlament rendkívüli összehívását. Az MSZP számára a helyzet kényesebb, mert anélkül kellene a köz számára is jól érthetően bírálniuk az általuk is megszavazott törvényt, hogy a magyar-román megállapodásnak a munkaerőpiacra gyakorolt negatív hatásáról megbizonyosodhatnának. A nagyarányú munkanélküliségtől sújtott keleti régiókat elárasztó románok ezreinek (netán tízezreinek) a rémképe még csupán fikció, ám az építőipar vagy egyes idénymunkák munkaerőhiánya már tény. Egyelőre az sem egyértelmű, hogy a kétoldalú megállapodás bővítést vagy szűkítést jelent-e a kedvezménytörvényhez képest. Erre az eddigi hivatalos nyilatkozók sem tudtak egyértelmű választ adni, csupán azt érzékeltették, hogy a meglévő adminisztratív jogszabályok (munkavállalói vízum, adószám, tb-bejelentkezés), valamint a munkaadóknak küldött sugalmazás a kreatív jogértelmezésre ("úgyis azt fogják alkalmazni, aki beszél magyarul") elvégzi a piac szabályozását és a szelektálást. Hosszabb távon - akár így lesz, akár nem, de - a választásokig tartó rövid időszakban, az idénymunkák beindulása előtt a rendszeresen közzétett (előreláthatólag lényeges megugrást nem mutató) statisztikák a külföldi munkavállalókról, valamint egy-egy látványos akciósorozat a feketemunkások ellen hatásos kommunikációs "elhárításnak" ígérkezik.
A magyar-román foglalkoztatáspolitikai megállapodásnak a kedvezménytörvényt illetően így inkább az a hatása, hogy még inkább előtérbe helyezi: a magyar állam nem annyira kedvezményeket biztosít, mint inkább az egy nemzethez tartozás igazolvánnyal dokumentált elismerésével tesz gesztust a határon túli magyaroknak. Az viszont, hogy hányan tartják majd fontosnak a zöld könyvecske nem kevés utánjárással, utazással és netán kellemetlenségekkel járó igénylését, kiváltását, megőrzését (mintha már a kényelmetlenségekre készítene fel az "Általános tudnivalók" azon pontja, amely szerint az igazolványt tulajdonosa bármely határátkelőhelyen megőrzésre leadhatja), nemcsak a statisztikusok számára szolgál majd fontos tanulságokkal.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
